Ennek a konfliktusnak nincs megoldása, csak mozgásformái.

Amivel mi szenvedünk Magyarországon, nincs még e veretes küzdelem szintjén, bár gyakran úgy tesz.

Amikor például a zalaegerszegi orvosok visszautasítják a színlelt szerződések helyett ajánlott munkaviszonyt, s ezzel vészhelyzetet idéznek elő saját kórházukban, szépen demonstrálják konfliktusaink színvonalát. Az orvosok ugyanis egy olyan - kétséges tartalmú, bár szakmák sokaságában használt - munkaszerződéssel dolgoztak idáig, amiben az volt a jó nekik és intézményüknek, a kórháznak, hogy nem kellett utána teljes társadalombiztosítási járulékot fizetni. Saját rendszerüktől vonták meg azt a pénzt, amit minden polgárnak kell fizetnie, éppen hogy adott esetben ők azután gyógyíthassanak. Nem hibáztatnám ezért az orvosokat, csak a rendszert, amely ilyen kevéssé elegáns utcába kergette őket, s amelynek változatlanul tartása oly elemi napi érdekük, mint amilyen végzetes hatású hosszú távon.

(Egy vicc a Med-Courier című egészségügyi honlapról: Két doktor beszélget. - Nekünk, orvosoknak nagyon sok ellenségünk van ezen a világon. - Hát még a másikon!)

Pedig együtt van most is az orvoslásban szinte minden fontos mozzanat, csak rosszul rendezve. Itt a bizonytalan kéz, benne a pénz, egy szemből indított mozdulat, a másik kéz, nyúl utána, vagy csak bekíséri a zsebbe. Hálapénzként van irtózatosan feldicsérve ez a különös, behajthatatlan, sokszor épp a kötelezettek által forszírozott adó. Egy másik képben ugyanezek a részletek jelennének meg, ám végül vizitdíj feliratú számlát kellene adni. Csak egy keveset, s mégis világok változnának meg: a betegségének egyébként is kiszolgáltatott páciens nem a hálálkodás gesztusával közeledne orvosához, aki legalább az első pillanatban partnerként kezelné. (A későbbiek már bonyolultabbak, hiszen van orvos, aki életét adná minden betegéért, másnak meg nem lehet annyit fizetni, hogy valódi részvét ébredjen a tekintetében, de legalább a startnál legyen tiszta esélye a betegnek is.) És mégis, ha rosszul vezetik be ezt a rendszert, mindenki megszenvedi.

Pedig ez a mozdulat a kulcsa mindennek: amint a pénzt követi egy számla. Amikor arról volt szó, hogy privatizáljanak az egészségügyben, annak is az a kulcsmozzanata, hogy a tulajdonos viselje gondját a pénzének. A több-biztosítós rendszerrel is az jár, hogy a biztosító a saját pénzére vigyázva már csak ránéz az orvosok elszámolására. Az egy, az állami biztosító ezt miért tenné? Ha elszaladnak a költségek, a büdzsé állja. Ha nem, felelősségre vonás nincs, csak szigorítás. És vicces szabályok: hogy öt percet kell egy betegre fordítani. Mintha ez a stopperről szólna, s nem arról, hogy azért már mégse számoljanak el az orvosok óránként hetven pácienst a tébének? Ez messze nem az a fenségesen megoldhatatlan problémahalmaz, amellyel az örvendetesen öregedő, és egyre több egészségügyi csodatételre képes világ harcol. Ez még messze nem egészségügy, ez még a mi régi, ismert betegügyünk.