Arc nélküli szerelmesek, gyilkos Guevara
Ez a közvetlenség a nyitógálán is érződik. Az eseményeket erőteljes dobkoncert nyitja a kulisszák mögül. Felgördül a függöny, és levegőakrobaták szökellnek a színpad fölött. Szmokingba öltöztek (ha már a vendégek nem vették komolyan a "dress code"-ot), de ez nem akadályozza meg őket, hogy pattogjanak, mint a gumilabda - ötletes, látványos és kevés pénzből megoldható mutatvány. Ez a három ismérv egyébként az egész fesztiválra jellemző, valahogy olyan emberi az egész.
Talán ez hatja meg Andy Garciát is, akinek elerednek a könnyei, amikor megkapja Jirí Bartoska fesztiváligazgatótól az eddigi munkásságát elismerő Kristály Glóbuszt - egy ötvenéves színész esetében nagyon nehezen jön a számra az életműdíj kifejezés. Az elismerés azonban most nemcsak az 55 filmszerepének szól, hanem rendezői debütálásának is: Az elveszett város című filmjét hozta el Karlovy Varyba - ez európai premier is egyben. Ez a mű személyes álma, tizenhat évig tartott, mire sikerült leforgatnia. Elcsukló hangon emlékezik a saját gyerekkorára, öt és fél évesen került kubai emigránsként az Egyesült Államokba. James Bond-kalandok és David Lean filmjei inspirálják a színészi pályára.
Az elveszett város az összes hibájával együtt - kicsit elnyújtott és csöppet giccses - vállalható történelmi tabló. Sőt a maga módján forradalmi mű, mivel Che Guevarát a kor divatjával ellentétben nem empatikus, az emberekért küzdő hősnek, hanem kegyetlen, opportunista gyilkosnak ábrázolja. Csakúgy, mint az összes többi kubai kommunistát. Garcia állítja, hogy az ő verziója hiteles, filmje amúgy is életrajzi ihletésű, a saját családja története. Sőt egyenesen felháborítónak tartja, hogy az utóbbi években egyre kevesebb szó esik a kubai terrorról, és elkezdték misztifikálni a kommunizmust. (Egyes pletykák szerint baloldali összesküvés áldozata lett Andy Garcia, mert a sajtótájékoztatón a fordítást nem hallotta, a vetítésen pedig elromlott a gép fókusza, ezért fél óráig állt az előadás.)
A gála másik hőse a hazánkban is kedvelt koreai rendező, Kim Ki-Duk, aki Time című legújabb moziját - a nyitófilmet - konferálja fel. Miután két színésze már a lehető legváltozatosabb módon ecseteli, hogy mekkora megtiszteltetés itt lenni, Kim Ki-Duk viccesen csak annyit mond: így, így, így, így...
Filmje már beszédesebb - bár ahogy ezt tőle megszokhattuk, nem a dialógusok mennyisége miatt. Legújabb dolgozatának főhősei is lelkiekben súlyosan sérült, mély fájdalommal élő emberek. Egy szerelmespár. A lány úgy érzi, hogy noha a szerelem még megvan, külsejét már nem tartja vonzónak a partnere. Elhagyja, és átoperáltatja az arcát, hogy új nőként visszatérve izgalmasabb partnere lehessen szerelmének. Hőseink azonban egyre távolabb kerülnek egymástól és önmaguktól is: az arc elvesztése nem csak külső átalakuláshoz vezet. A Time nagyot üt a fogyasztói, illetve jóléti társadalmak konvencióin edzett fesztiválközönségen. Ez igen, ilyen egy igazi nyitófilm.
A lapunknak nyilatkozó Kim Ki-Duk szerint számára létszükséglet az európai fesztiválokon való jelenlét, mert Koreában a média nagyon kemény támadásokat indít ellene. Ott még nem érett meg a társadalom, hogy elviselje a kritikát, nem úgy, mint az öreg kontinensen. Az érzékenység és kegyetlenség mesterének filmjei leginkább a nők drámái - ebben egyetért velem, szerinte a gyengébbik nem a világ dolgait mélyebben érző és ezért érzékenyebben feldolgozó társadalmi szegmens. Ezért eleve minden nőt tisztel.
