Horváth Balázs halálára

Hosszan tartó, súlyos betegség után 64 éves korában elhunyt Horváth Balázs, az Antall-kormány első belügyminisztere, az MDF alapítója, a Fidesz országgyűlési képviselője.

"Egy éve az orvosom arra figyelmeztetett, vegyek vissza a tempóból. Nem hallgattam rá. Barátaimnak megígértem, hogy szerzek egy mandátumot. Szereztem." Ezekkel a mondatokkal fejezte be utolsó interjúját. Pár nappal később kórházba vitték. Vasárnapra virradóra meggyötört szervezete föladta.

Nem tudom kiverni a fejemből Goethe mondatait: "Schiller is állandóan beteg volt. Amikor megismertem, azt hittem, egy hónapja sincs már hátra. De őbenne is volt bizonyos szívósság. Még sok éven át kitartott, és egészséges életmód mellett még tovább is kitarthatott volna."

Kitarthatott volna?

Ugyan, dehogy.

Ki lehet-e tartani napi sok-sok doboz cigaretta, egészségőrlő éjszakai viták, állandó feszült figyelem mellett? Ki lehet-e tartani akkor, amikor kifordul az ember mögül minden, amiben addig hitt? Ki lehet-e tartani, lehet-e egészségesen élni, megéri-e élni egészségesen, amikor az embert kitagadják saját politikai otthonából?

Nem tarthatott ki, bármenynyire erős ember volt is. Mert az volt, valóban az. Csak erős ember képes elviselni mindazt, ami neki adatott: annak fájdalmát, hogy gúnyt űznek belőle, az alaptalan rágalmak felismerésének rettenetét. Ó, a gúny: láttátok Horváth Balázst ott, az ablakban? Ott, akkor valami menthetetlenül félresiklott. Mintha belemozdult volna a képbe, ami annyira, annyira kontúrosabb lehetett volna az önkormányzati törvény, a fegyverek begyűjtése és azután, hogy - bár megtehette volna - nem verte szét a magyar közigazgatási rendszert valami megfoghatatlan új reményében. És: ő volt minden titkok tudója, amivel soha egyetlen pillanatra vissza nem élt.

"Amikor megismertem, azt hittem egy hónapja sincs már hátra." Egy éjszaka hívott föl, ugyan, menjek már át hozzá "diskurálni". Ez 1994-ben történt, amikor a sorsom Veszprémbe vetett a Népszabadság tudósítójaként. Előítéletekkel teli éjszaka volt. Veszekedtünk, azt hiszem, tán ordítottam is, szemére hánytam mindent, amit gondoltam róla, ő visszaverte mindazzal, amit gondolt az általa hitt rólamról. Azt gondoltam, többet nem beszélünk. Másnap reggel újra hívott: ha van kedvem, menjek át vele Nagyvázsonyba. Átmentem.

Tizenkét éve ennek, azóta is tartó pörlekedésekkel, gyönyörű pillanatokkal.

Tizenkét éve, mert hát "őbenne is volt bizonyos szívósság. Még sok éven át kitartott, és egészséges életmód mellett még tovább is kitarthatott volna."

Ugyan, dehogy. Dehogy tarthatott volna ki. Nem bírhatta tovább.

Hosszan tartó súlyos betegség után hunyt el Horváth Balázs, a rendszerváltás első belügyminisztere, az MDF alapítója, akit a pártjából kizártak. Boross Péter azt mondta, hogy halálával annak esélye is megszűnt, hogy a politikai nézetkülönbségekből adódó "távolságot az idő csökkenthesse".

Nincs idő. Sosincs elég idő. Amennyire átkozottul nincsen ez így rendben ebben az őrült, szétszabdalt, elrákosodott világban, annyira őszintén írom: végül is, végül is...

Így van ez rendjén.

Top cikkek
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.