Harangot a templomba...
Megítélésem szerint mindezek jobbára a felszínt érintő kérdésekre adnak ilyen vagy olyan választ. Az egészségügy válsága valószínűsíthetően tovább súlyosbodna, ha csak ezekkel foglalkoznánk. Elengedhetetlen, hogy az állam - bármiként is képzeli el a jövő egészségügyét - végre eleget tegyen szabályozó szerepének.
Három fundamentális lépésről van szó. Egyrészt egy népegészségügyi szemléletű, a megelőzést előtérbe helyező, a kormányzat egészének felelősségi körébe tartozó programot kell megalkotni. Meg kell vizsgálni például, hogy vajon emberséges-e, ésszerű-e az egészségügyi kiadások 30-40 százalékát a betegek utolsó életévében elkölteni, amikor a megelőzhető halálokok majd mindegyikében is a világelsők között vagyunk. Bárkinek sérti is ez az érdekét, a prioritásokat újra kell fogalmazni, s a forrásokat a társadalom egészének hosszú távú érdekei szerint kell átcsoportosítani a megelőzés javára, a "betegségügy" kárára.
A második feladat a fogyatkozó források és a megállíthatatlanul növekvő igények közötti feszültség enyhítése. Ez a feszültség mára mind szakmailag, mind erkölcsileg szétzilálta az ellátórendszert. Nincs más út, mint a források és a lehetőségek összhangjának megteremtése. Lehet, hogy nem indokolt többet költeni az egészségügyre, de ez esetben nem tehetünk mást, mint hogy szűkítjük a közfinanszírozásban nyújtott szolgáltatások körét. Meg kell határozni nemcsak azt, hogy milyen feltételekkel, de azt is, hogy mely ellátásokra jogosultak a biztosítottak, illetve az állampolgárok.
Kétféle megoldás létezik. Az egyik a negatív szabályozás: mi az, amire nem terjed ki a társadalombiztosítási jogviszony. Ez lenne az egyszerűbb, de az alapproblémát nem képes feloldani. Elég arra gondolni, hogy ez a technika nem tudja kezelni azt, hogy hónapról hónapra vadonatúj és jellemzően méregdrága kivizsgálási és kezelési módok jönnek divatba. A másik, a valódi megoldást jelentő pozitív szabályozás: társadalmi vita eredményeként felállítunk egy prioritási listát, meghatározzuk, hogy mi az egyes betegségek, állapotok sorrendje és költsége. Így a mindenkor rendelkezésre álló források alapján meg tudnánk határozni, hogy mit vagyunk képesek közfinanszírozásban nyújtani. Bármelyik mellett döntünk is, véget kell vetni annak, hogy a mindenkori kormányzatok a tehetetlenségük miatti felelősséget sikeresen passzolják át a kórházakra és az orvosokra. Beteget és orvost egymás "farkasává" teszik, amikor a gyógyítónak egy tablettát három beteg között kell elosztania.
A harmadik program a szakmai minőségbiztosítás és a fogyasztóvédelem kiépítése lehetne. Meg kell alkotni az egyes betegségek és állapotok kivizsgálásának és kezelésének az eljárásrendjét, s azt naprakészen kell tartani. A "magyarosch" orvosvilágban nehezen megoldható, hogy e munkát ne egy önérdekű, kontroll nélküli szűk szakmai elit végezze el. Ezért célszerű (lektorként) olyan európai országok biztosítóit bevonni, ahol már régen protokollszerűen végzik az ellátást. Az eljárásrendeknek érvényt is kell szerezni. A biztosítónak becézett országos kifizetőhelyet alkalmassá kell tenni az orvosszakmai konfliktusok felvállalására is kész ellenőri gárda működtetésére. Amíg ezt nem tesszük, addig az orvos bármit tehet a rendelőben a beteggel, másrészt ha a legjobbat teszi, akkor sem védi meg semmi a meghurcolástól. Ezek a lépések önmagukban az egészségügyi fogyasztóvédelem egyik sarokkövét jelentik. Nélkülözhetetlen azonban az információs aszimmetria mérséklése is. Ennek egyik eleme az egészségtani ismereteknek a közoktatás teljes vertikumába történő beépítése, a másik a naprakészen tartott, a betegek eltérő műveltségét is figyelembe vevő, szakmailag ellenőrzött, gyógyszergyári promóciótól mentes tájékoztató kiadványok megjelentetése.
E harmadik pont jelentheti annak garanciáját is, hogy az egészségügyi rendszert indokolatlanul túlterhelő, felesleges orvoslátogatások száma szakmai alapon és ne fűnyíróelvszerűen legyen csökkenthető.. E lépések alapján szakmai alapon meghatározhatók a szükséges kapacitások, a fejlesztések és a bezárások is. Ezeknél nem odázható el tovább a súlyos területi egyenlőtlenségek megszüntetése.
Nagyon fontos, hogy a fent leírtakat, azaz a társadalombiztosítási jogviszony szakmai tartalommal való megtöltését az előtt kell elvégezni, mielőtt bármilyen alapvető változás történne a finanszírozásban, tulajdonlásban. Csak addig van esélyünk a köz érdekeit szolgáló szabályozásra, amíg az egészségügy beszállítói nem jelennek meg a biztosítói, illetve a szolgáltatói oldalon.
Az utolsó másfél évtized világosan megmutatta: azzal, hogy a döntéshozó elszabotálta a szakmai szabályok lefektetését, súlyos károkat okozott: a szakmai eljárásrendek hiánya, a kötelező felelősségbiztosítás rendszerének összeomlása miatt a szakmailag-jogilag mind kiszolgáltatottabb, egzisztenciális félelemben élő gyógyítók, kórházak, a fogyasztóvédelem hiánya miatt védtelen, gátlástalan reklámozással megtévesztett betegek mára szabad prédájává váltak elsősorban a gyógyszergyártóknak és -forgalmazóknak.
A gyógyszergyárak térnyerésének csak egyik része, hogy a legfelsőbb döntéshozótól a legkisebb orvosig igyekeznek mindenkit, helyenként a jogszerűség határait túllépve, befolyásuk alatt tartani. Jóval kevésbé veszünk tudomást annak beláthatatlan következményeiről, hogy az eredményben érdekelt fél finanszírozza az orvosi kutatásokat, szabja meg ezáltal, hogy mely betegségek kutatására van lehetőség, ő fizeti a gyógyszerek klinikai kipróbálását végző orvosokat, azokat a szakmai lapokat és rendezvényeket, ahol az általuk szponzorált kutatások eredményeiről beszámolunk. Azaz a keresletet és a kínálatot a piacnak ugyanaz a szereplője határozza meg, amit joggal lehet példátlannak tekinteni a kapitalizmus több száz éves történetében.
Nagyon fontos kérdés, hogy az egészségügy "templomaiban" a "harangozást" ISO 9001 szabvány szerint végzik-e. Vitatkozhatunk ugyanis arról, vajon jó lenne-e a híveknek, ha az ostyagyártó altruista multinacionális cégek a keresztelést és az esketést vállalkozásban működtetnék. A harangtorony akadálymentesítése is napirenden van. De közben jó lenne végre figyelmet szentelni annak a ténynek, hogy a templomban nincs harang... Nincs az egészségügyben minőségbiztosítás, nincs fogyasztóvédelem, a rendszert szakmailag és morálisan is szétzilálta a szűkülő források mellett megállíthatatlanul növekedő igények szintje, miközben súlyos hozzáférésbeli különbségek alakultak ki. Ráadásul a hitet megcsúfoló kufárok költöztek a templomba, s ha a hályog nem homályosítaná el szemünket, láthatnánk, hogy már régen nem elégíti ki őket, hogy csodaszereket tukmáljanak hamis papokra s a megtévesztett hívekre, lassan a szószékig érnek...
Meglátjuk, hogy hajlandó lesz-e az új egészségügyi vezetés a betegek érdekében az egészségügy tényleges problémáival szembenézni, szembeszállni a gyógyszeripar áldatlan befolyásával, vagy ellenkezőleg, tevékenysége - elődeihez hasonlóan - nem lesz több, mint asszisztálás a betegek és gyógyítóik további vergődéséhez, s kimerül abban, hogy az eddigi és még újabb zsíros falatokat a koncért versengők közt újraosztja.
A szerző orvos, a Védegylet munkatársa
