A múlt év végén már tudta ország-világ, hogy komolyabb beavatkozás nélkül a magyar államháztartás helyzete kiüti a biztosítékot. A veszélyesen megbillent pénzügyi egyensúly miatt torpant meg a kamatesés folyamata, emiatt adtak vészjelzéseket a befektetőket orientáló hitelminősítők, s fújtak riadót az elemzők. A kormányfő azonban kitartott abbéli meggyőződése mellett, hogy az ország számára előnyösebb, ha a választásokig diszkréten a szőnyeg alá söprik a problémákat, és retorikájukban a gazdaság impozáns dinamikájára helyezik a hangsúlyt. A befektetők megnyugtatása végett mindazonáltal megígérte, hogy kormányon maradásuk esetén nemcsak az államháztartást konszolidálják, hanem a régóta halogatott strukturális reformokba is belevágnak.

Mondhatjuk úgy is, hogy Orbán Viktor 1998-as "több mint kormányváltás" szlogenjére rímelve Gyurcsány Ferenc a "több mint kormánymaradás" jelszót hirdette meg. Minthogy szavahihetősége akkor még szinte makulátlan volt, a beígért stabilizációra és reformokra tekintettel a hitelminősítők és a pénzügyi hiányokat finanszírozó befektetők a kivárás politikáját választották. Döntésüket a Fidesz- MPSZ választási programja is segítette, amely a kevesebb elvonás, egyúttal több osztogatás népi vágyálom jegyében a neokonzervatív és a kádárista-etatista gazdaságpolitika egyvelegét ígérte megvalósítani. Nemcsak az állami támogatásokat növelte volna (ld. a befagyasztandó gázárat), hanem emellett a társadalombiztosítási járulékok drasztikus leszállításával élénkítette volna a gazdaságot, egyaránt veszélyeztetve az államháztartás pozícióját, és fenyegetve azt a belföldi kereslet elszabadulásával. A konzervatív pártszövetség ezzel a programmal nagyobb bajt okozott volna, mint amekkorát az előző ciklus két kormánya, pedig ott valóságos koalíciós ellentétként feszült a "többet osztani" szocialista és a "kevesebbet elvonni" liberális elv, amelyből sajnálatos módon a legrosszabb kompromiszszum valósult meg.

A kormánymaradást hozó választás után Gyurcsány Ferencnek pár hétig még sikerült elhitetnie, hogy a koalíciós tárgyalások gyümölcseként olyan programmal áll elő, amely nemcsak a rövid távú egyensúlyi gondokat orvosolja, hanem az államháztartás szerkezeti problémáira is megoldást nyújt. Azonban sem az Új Magyarország nevű kormányprogram, sem a stabilizáció módszereit bemutató Új egyensúly program nem minősült elég súlyosnak és hatásosnak ahhoz, hogy a hitelminősítők és a befektetők bizalmát megerősítse. Különösen azzal a körítéssel, amellyel a régi-új kormányfő és régi-új pénzügyminisztere feltálalta. A legborúsabb szakértői becsléseket is túlszárnyaló, az addigi ezerötszázmilliárdos hiánycélt ezermilliárd forinttal meghaladó deficitadatok "kitálalása" sokkoló hatású volt, s alaposan megnyirbálta a kormány hitelét, a szó átvitt és konkrét értelmében egyaránt. Erre tett még rá egy lapáttal a gyengébb forintárfolyamra irányuló vágyait világgá kürtölő Gyurcsány Ferenc, akinek szavait - a jegybankelnökével szemben - a nemzetközi befektetők még komolyan vették. Így paradox módon a megszorító intézkedések és reformlépések bejelentését követően nem erősödött, hanem gyengült a hitelezői bizalom; ezt jelezte a Standard&Poor's leminősítő lépése és a forint rohamos gyengülése, amely a kedvezőtlen globális pénzpiaci hatások mellett a magyar valuta kiemelkedő sérülékenységét is megmutatta.

Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik - szoktuk mondogatni családon belül, a mosogatás közben összetört kedvenc pohár fölött, esetleg munkahelyünkön, ha elszúrtunk valamit. De mit mondhat hasonló helyzetben egy kormányfő, amikor nemcsak elődei, hanem saját kormányzása hibáit is jóvá kell tennie, saját mulasztásait is pótolnia kell most, nagyobb társadalmi áldozatok árán? És mit mondhat egy pénzügyminiszter, amikor ország-világ előtt bevallja, hogy előre megfontolt szándékkal nemcsak a mi fejünket, de a sajátját is a homokba dugta, nehogy idő előtt értesüljünk az ország valóságos pénzügyi helyzetéről? Vagy mit mondjon a koalíciós partner vezetője, aki liberális gazdaságpolitikájának hangsúlyos elemét, az adócsökkentést a legrosszabb időzítéssel érvényesítette? No és mit mondjon a legnagyobb ellenzéki párt vezére, aki immár másodszor helyezte a nyakló nélküli költekezést választási kampánya középpontjába, felcsigázva ezzel a társadalom elvárásait?

Mondhatják, hogy a politikában megszokott dolog a tódítás és a mellébeszélés, a választók megtévesztése. Mondhatják, hogy ha a másik fél nem kezd bele a maga ígéretlicitjébe, ők sem kényszerülnek rá, hogy felelőtlenül beszéljenek, és meggondolatlan lépéseket tegyenek. Erre persze mi is mondhatjuk: uraim, ez nem pókerjátszma, itt hosszú távon nem az a nyerő, aki fapofával tud blöffölni, és különben is, elegünk van abból, hogy mindig mi legyünk a "bálanyák". Mondhatjuk, de fölösleges, hiszen ha nem is pontosan, de nagyjából tudtuk, hogy mi az ábra. Tudtuk, hogy a világpiaci olajárak megsokszorozódása mellett a befagyasztott gázárak a költségvetés növekvő hiányához vezetnek. Tudtuk, hogy évről évre nő a nyugdíjasok aránya a társadalomban, s mivel az adott évben kifizetett nyugdíjak forrását még ma is (és még jó ideig) az adott évben befolyó járulékok adják, a növekvő hiányt úgyszintén a költségvetésből kell pótolni. Tudtuk, hogy a modern diagnosztika és gyógyító eljárások költségesebbek, mint a régebbi módszerek, s ugyanez a helyzet a gyógyszerekkel, így, ha nem növeljük valamilyen módon a hozzájárulásunkat, akkor a költségvetésnek kell növekvő mértékben kiegészíteni az egészségbiztosítási alapot. Tudtuk, hogy az államilag finanszírozott felsőoktatásban részesülők számának évek óta tartó gyors emelkedése nemcsak az oktatási intézményeket terheli túl, de a költségvetést is mind jobban terheli. Azt is tudtuk, hogy mindahányszor ilyen-olyan umbuldával mérsékelni próbáljuk elviselhetetlennek gondolt adó- és járulékterheinket, mi magunk is hozzájárulunk az államháztartás krónikus hiányához. Mindezt tudtuk, csak szemet hunytunk fölötte, mert így kényelmesebb, meg különben is, arra nevelt minket a Kádár-korszak, hogy saját felelősségünket sose vállaljuk, mindig másra mutogassunk, az állammal és politikai hatalommal szemben pedig eleve bizalmatlanok legyünk.

Most, az 1995-ös helyzethez hasonlóan, megint a barikád két oldalára került a kormány és a magyar társadalom. Már elkezdődtek az alkuk és az érdekegyeztetések, a demonstrációkra is volt már példa, sőt, még sztrájkok is lehetnek. A terhek méltányosabb elosztásával, az intézkedések konzisztenciájának erősítésével, a tartós hatású, hosszú távon is egyensúlynövelő megoldásokkal javítható a már a parlament asztalán fekvő intézkedéscsomag, mint ahogy a reformokról is folyhat értelmes vita. Csak azt nem szabad gondolnunk, hogy megúszhatjuk az egészet. Az ország adósságát csak mi, magyar állampolgárok tudjuk megfizetni, akár munkavállalók vagyunk, akár vállalkozók, akár nyugdíjasok, akár eltartottak. A következő generációk terhei csak a maiak rovására csökkenhetnek, és a tétel, sajnos, fordítva is igaz.

Persze a régi-új kormány és a mögötte álló régi-új pártkoalíció sem úszhatja meg népszerűségvesztés nélkül. A Gyurcsány-kormánynak egyetlen esélye van arra, hogy a választók és a hitelezők megrendült bizalmát visszaszerezze: vállalja a felelősséget a kialakult helyzetért, s megmutatja, hogy van politikai bátorsága a népszerűtlen megszorításokhoz éppúgy, mint a tartós megoldást hozó, ugyanakkor hangos csoportok érdeksérelmével járó reformokhoz. Az MSZP és az SZDSZ most nem kacsingathat az őszi megmérettetésre, nem mérlegelhet azon az alapon, hogy mely csoportok szavazatára számít leginkább. Félő, hogy mégiscsak ezt teszi: mi mással magyarázható a demográfiai bombát rejtő nyugdíjrendszer érinthetetlensége? A kormányfő ma még határozottan kiáll az oktatási és egészségügyi reformok mellett, de kérdéses, hogy a pedagógus- és orvostársadalom fenyegetőzése nem készteti-e meghátrálásra. Most még kiáll a vállalatokat terhelő "szolidaritási" adó mellett, de kérdés, meddig tart ki ellenállása az eva felemelése miatt berzenkedő szabadfoglalkozású értelmiségiekkel szemben.

Nem mondhatom, hogy a megismert stabilizációs csomag mögött világos gazdaságpolitikai koncepciót látnék. Az intézkedésekből felsejlő vezérelv a gyorsan elérhető bevételek maximálása, miközben az adó- és járulékalap növelésének alig láthatók a jelei, és a kiadási oldal megnyirbálására is csak szőrmentén vette a bátorságot a kormány. Mégsem gondolom, hogy a csomag totális megsemmisítésének taktikája volna a helyes az érintett társadalmi csoportok érdekképviseletei részéről. De azt sem gondolom, hogy bárminő politikai támadás esetén a kormánynak visszavonulót kellene fújnia. Gyurcsány Ferencnek és csapatának most kell megmutatnia, hogy súlyos mulasztásokkal terhelt nyerni akarása a "több mint kormánymaradás" jegyében fogant. Most kell bebizonyítania, hogy nemcsak tudja, de meri is megbolygatni a régi metódus mellett mind nehezebben finanszírozható ellátórendszereket és közigazgatási struktúrákat. Egy dologban bízhatunk: talán ők is tudják, hogy több dobásuk már nincs.

A szerző a Pénzügykutató Rt. főmunkatársa