Valószínűleg a forráskutatás nehézségei okozhatják, hogy nem sikerült felfedezni azt, ami pedig ezekben a napokban elháríthatatlan bizonyosságnak tűnik: nem egyszerű szertartás volt az, hanem futball.

A győztes játék.

A világbajnokságnak, amely most Németországban folyik, mind nyilvánvalóbban egyetlen igazi vesztese lesz, bár aligha tud majd róla: Franz Beckenbauer, a szervezőbizottság elnöke. Ő ugyanis két vb-ciklussal korábban még azt mondta, eljárt az idő az ilyesfajta világbajnokságok fölött azzal, hogy az egyesülő Európában a globalizálódó világban a nemzeti válogatottak elveszítették értelmüket, vonzerejüket. Helyüket a multinacionális vállalatok mintájára szervezett nagy klubok veszik át. Olyanok, mint a Bayern München, amelynek ő az elnöke. Akkor még Michel Platininak hívták a vb szervezőbizottságának elnökét, most Franz Beckenbauernek; és a világbajnokság nemcsak önmaga létjogosultságát bizonyítja, hanem Beckenbauerét is. A nemzetállam és a globalizáció békés egymás mellett élésének formáit teszi szabad szemmel is láthatóvá, ami legalább akkora öröm, mint egy-egy Ronaldinho-féle (négyszer oda-viszsza) átlépős csel vagy egy angyali tisztaságú Ricardo Carvalho-szerelés egyébként reménytelen helyzetben.

(S ha már ajándék: egy hete, meccs idején - maradjon az én titkom, hogy miért - a stadion nagyságú linzi székesegyház hűvösébe hatalmas hirdetőtábla mellett léptem be. Rajta a szöveg: nyolcmillió osztrák állampolgár - nyolcmillió brazil gyerek az utcákon. Ha adakoztál, gyújts gyertyát. A bazilika úgy gyertyállott, mint Farkasrét halottak napja estéjén. Ez sem menne futball nélkül.)

Régóta ismert és vértelenül komolyan veendő Bill Shankley, a Liverpool egykori nagy menedzserének mondása, amely szerint a futball nem élet vagy halál kérdése, hanem sokkal több annál. Annyiban azonban végképp igaza lett mára az 1998-as Beckenbauernek, hogy nem lehet a futballról általában ilyen tételeket megfogalmazni. A nemzeti válogatottak világbajnoksága - és más versenyei - például végképp másról szólnak, mint a hétköznapok varázslatosan multinacionális és multikulturális labdarúgása. És talán nem többek vagy kevesebbek az élet vagy halál kérdésénél, hanem egészen mások.

Hadas Miklós szociológus sokat idézett definíciója szerint a futball igazi tömegsport. Nem csupán a szurkolók száma, hanem heterogén társadalmi összetétele következtében is, ahol "jelentős embertömegek egy zárt tér interaktív helyzetében egy szimbolikus harc közvetett résztvevőivé válnak. Amikor két futballcsapat egymással játszik, a mérkőzés az általuk hordozott társadalmi jelentéstartalmak konfrontációjává is válik."

Ezen a tételen lassan finomítani kell. A klubfutballra még jórészt igaz. A nézőtéren még akkor is érvényes a Celtic és a Glasgow Rangers közötti vallási, a Milan és az Inter közötti társadalmi, a Real Madrid és a Barcelona közötti politikai ellentét, ha a pályákon már ezen az alapon semmiféle karakterkülönbség nem fedezhető fel a csapatok között. (Ahogy a magyar futballtörténetben a hajtós Fradi- és a fineszes MTK-játék annak idején megjelenítette a két csapatban megtestesülő társadalmi viselkedésmintákat is.) A klubfutball még világszerte viszi magával történelmi gyökereit, konfliktusmezejét, de elsősorban fel, a nézőtérre. A csapatok maguk már valóban multinacionális mintára működő vállalkozások, elsődleges társadalmi jelentéstartalom nélkül.

A nemzeti válogatottak azonban - nem ez az első világbajnokság, ahol ez megfigyelhető - egyre inkább fordított logika szerint működnek. A nézőtereken karneváli a hangulat. A szurkolók nemhogy bevinnék személyes, konfliktusokkal, feszültségekkel nyilván teli életüket a nézőtérre, inkább önmagukat látványosan kiiktatják a játékból. Jelmezbe bújnak, kifestik magukat, parókát öltenek - elvesznek a karneváli forgatagban. Nem feszültség-, hanem örömforrásként kezelik a nemzeti mezbe öltöztetett futball lehetőségét. Ezzel ellentétben a pályán az első 56 meccsen 310 sárga lapot osztottak ki. Mintha odaköltöztek volna a harctéri állapotok a lelátóról. Olyan benyomása lehet a szemlélőnek, mintha a modern hadviselés előtti szituáció elevenedne meg, amikor a polgári lakosságot tökéletesen elszigetelték a csataterektől. Ott a város melletti zöld gyepen elintézték a harcosok a maguk véres ügyeit, a nép pedig élte a maga életét. (Míg a győztesek meg nem jelentek a sarcért.) Ez a mai háborús futballhelyzet, a zöld gyep mint csatamező azonban ezúttal csak látszólagos. A futballban magában és nem másban rejtezik a harcok oka. Ordít ugyanis a szakmai különbség a válogatottak és a klubcsapatok között. A nemzeti csapatok szervezetekként alig működnek. A játékosoknak saját önérdekük ellen, megélhetésüket kockáztatva kell harcolniuk. Ha megsérülnek, elveszítik állásukat, és még alkalmazóik jóindulatára sem számíthatnak, hiszen nem a "cégért" sebesültek meg. Egy belső gáton túllendülve, a személyes akarat befogadására alig alkalmas - mert kevéssé szervezett - csapatban kell a lehető legnagyobb célért, a haza becsületéért küzdeniük. Persze hogy nagyon gyorsan eljutnak addig a pontig, ahol más eszközük nincs, mint a személyes hősiesség. Áldozatkészségükbe néha belefér az is, hogy áldozattá tegyenek másokat, mint például a hollandok Cristiano Ronaldót, de ez a lényegen nem változtat: a brutalitás eltűnt a nézőtérről, s annak, ami belőle a pályára jut, nincs társadalmi tartalma, inkább csak szakmai hiányosságok gerjesztik, mint indulatok. Szép kép volt az elborult holland-portugál meccsről az, amelyiken kedves szomorúsággal ücsörgött egymás mellett két kiállított, a portugál Deco és a holland Van Bronckhorst, a két barcelonai csapattárs. Deco, aki persze előbb még brazil volt, úgy lett portugál, meg az indonéz származású holland...

Társadalmilag tekintve abszolút offenzív, kreatív térré vált a vébé. Maga a pozitív globalitás. A világ minden részéről összehívott játékosok, mindenfelől érkező közönség, mindannyian szívesen alávetve magukat egy szabályrendszernek. Szervezi az egész rendszert a pénz, a fogyasztás, legalább ennyire a képi információkkal immár tökéletesen összekötött világ. (Tévévilágrendszernek is mondják.) S ha valakire mindez nyomasztóan hat, ide tartozik az is, hogy az egész immár olyan totálissá vált, hogy nemigen lehet benne elbújtatni a csibészséget. Ha valaki belekönyököl a szöglet előtti tömörülésben az ellenfelébe, akkor azt egy ghánai kis utcai tévén ugyanúgy látni fogják, mint egy londoni polgári lakás nappali szobájában. A globalitás a mikroszféra szabályait is számon tudja kérni, ez utóbbi pedig beviszi a maga érvényes konfliktusait a világfigyelem rendszereibe. (Csak akkor azt nem értem, hogy a bíró miért nem hallja rendesen a fülhallgatón a partjelzőjét!)

Az afrikai országok csapatainak sikertelensége kapcsán például meglehetős erővel szólhatnak a kontinens szociológusai arról, hogy a modern neokolonializmus mutatkozik meg itt kicsiben, hiszen a fiataloknak szervezett helyi futballakadémiák segítségével a tőkés futballvállalkozások kiszívják a legjobb munkaerőt a kontinensről, még mielőtt az ott húzhatna hasznot. Így viszont a valóságos helyi futball szétesik: lásd az eredményt.

Ugyanilyen nehezen tudják feldolgozni az arab országok azt, hogy bár pénz, infrastruktúra és utánpótlásbázisok egyaránt rendelkezésre állnak, még sincs nagy teljesítmény. Sőt még a multinacionális futballcégek sem igen vásárolnak játékost a térségből.

Különös konfliktusmezőt hozott be a rendszerbe a kínai állami televízió riportere, aki eksztázisban ünnepelte az olaszok Ausztrália elleni győzelmét, utóbb elmondva, hogy igenis utálja a kiszuperált angol játékosokból álló, de a térség selejtező csoportjában indult ausztrál csapatot. Kiestek, nem baj, úgysem kell messzire utazniuk Németországból, mondta, de azért másnap bocsánatot kért. Akármeddig keresünk azonban a feszültségforrások között, csak az a mozzanat marad a legerősebb, amit egy idős német színházrendező jelzett: ismét elborították az országot a nemzeti lobogók, mint 1936-ban, a berlini olimpia idején. De ez most nem fordul mások ellen.

A U2 frontembere, Bono azzal a szlogennel indította el a világbajnokságot, hogy az bezárja az iskolákat, a boltokat, kiüríti a városokat, és megállítja a háborút. Joschka Fischer, volt német külügyminiszter a politikától búcsúzva úgy fogalmazott: a futball-világbajnokság szimbólumává lett annak, hogy a világ Egy.

Annak idején Ortega y Gasset és Adorno a labdarúgást a tömegtársadalom barbár rítusának minősítette. Ebből a rítus biztosan érvényes ma is. De talán inkább a nemzetállam és a globalizáció találkozásának rítusává lesz, lehet. Barbarizmusa múlóban. Ez látszik.

Ezen az alapon keresnék más megoldást, mint Esterházy Péter, aki szerint a "futball egyszerre erősíti a klasszikus nemzetállam-fogalmat és teszi, ha nem is nevetségessé, de mulatságossá". Az író emlékeztet a "szőke, nordikus, ghánai születésű Asamoahra" a Schalkéből, akit "német szellemességgel Blondie-nak, Szöszinek becéznek". Valóban a hétköznapok, a megélhetés, a vállalkozások szintjén a futball a multinacionalizmust, a globalitást testesíti meg, de a világbajnokságon az is - újra - kiderül, hogy testet tud adni a nemzetállami ritusközösségnek, amely test nem lehetne ennyire eleven, látványos, ha nem maradt volna lelke. Az például, hogy be tudja vezetni a globalitásba egy-egy közösség szempontjait, értékeit, kulturális jelenlétét. Ezen a vébén azt a - meglehet csalóka - látszatot is keltve, hogy a jól felépített világszínpadon a nemzeti megjelenés olyan, mint az építészet: merő pozitívumokat mutat meg.

Jó, a futball csak játék, ne értékeljük túl a helyzetet. De lehet-e alulértékelni azt, hogy 32 nemzet sok tízezer szurkolója jelent meg Németországban, többségük a divat szerint címeres mezben, ám 31 ország szurkolói számára végzetszerűen eljön a pillanat, amikor ez a dressz egy vesztes csapaté lesz. Úgy kell elvonulni. És megteszik, méltósággal. Alulértékelhető?

Alulértékelhető az a brit felmérés, amely szerint a férfiak ötször gyakrabban sírnak örömükben, mint a nők? És tíz esetből kilencszer ez a futballhoz kapcsolható. Nem egyszerűen a gólhoz vagy a sikerhez. A stadionban való puszta jelenléthez. És ezek a sírások nemcsak jelképesen, valóságosan is gyógyszernek tekinthetők például a depresszió ellen.

Bill Shankley mondását utánigazítva csillapítanám azért a játékörömöt: a futball élet-halál dolga, s több is, de amit megmutat, sokkal fontosabb lehet nála.

Számunkra két kis kérdés mindazonáltal még marad. Hol marad ki ebből az egészből az emberiség egyik fele? Hol vannak tehát a nők? Tán ott rejtőzködnek, ahol a szintén immár láthatatlanná vált magyarok. Egyaránt titkokkal teljes két embercsoport.