Írásommal a reformokról szóló diskurzus "napirendjének" kialakításához szeretnék hozzájárulni. Miről kellene beszélgetnünk? Melyek a megkerülhetetlen témák?

Nem az a célom, hogy saját javaslataimat propagáljam. A módszeres kifejtésre és érvelésre nem is adnak lehetőséget a cikk terjedelmi korlátai. De azért nem akarom megkerülni az állásfoglalást, s ezért legalább röviden jelezni fogom saját véleményemet a vitatott kérdésekben.

A misztikus gyógyhatású reform

A kiigazítás kormányprogramjához fűzött kommentárokban rendszeresen olvashatók utalások a reformra. Aki alapjában helyesli a kiigazítást, az jóindulatúan megjegyzi: "Ez még csak kezdet. Ezt fogja majd igazán kiteljesíteni a reform". Aki élesen bírálni akarja a kiigazítási programot, az fordított előjelet alkalmaz: "Amit most nekünk előadtak, keveset ér. Igazi reform kellene, csak az oldhatja meg a problémákat."

Akármilyen is a megjegyzés irányzata, az utalások eléggé misztikusak. A tipikus beszélgetés, amely a tévériporter és a megkérdezett szakértő között folyik, azt a benyomást kelti, mintha mindketten pontosan tudnák, mit kell reformálni és hogyan. Például nyilvánvalóan szükséges "a nagy elosztórendszerek reformja". Ha a reformot megvalósítanák, minden megoldódna, többek között rendbe jönne a költségvetés is. Csak hát a politikusok húzzák-halasztják a reformot, félnek tőle, nem hajlandók megkezdeni. "Mi lesz már, mikor kezditek el végre?" - így hangzik a politikusok felé irányított kérdés.

Ez a karikaturisztikus leírás nem csak egyik-másik felületesebb beszélgetést jellemezhetné. Komolyan felkészült közgazdászok és gazdaságpolitikusok is hasonló nyelven beszélnek. Sőt tekintélyes nemzetközi szervezetek tulajdonképpen ugyanezt az álláspontot sugalmazzák kritika, tanács, nem egyszer nyomatékos elvárás formájában. A hazai szakértők egy része a washingtoni pénzügyi szervezetekben, vagy valamelyik brüsszeli irodában hallott véleményt szajkózza.

Benyomásom szerint egy erős áramlat sodrásával kell szembeszegülnöm, amikor megkockáztatom az állítást: a fenti gondolatfüzér mindegyik láncszeme hibás.

Mi az a "reform", amiről - mint valami egyértelműen és világosan definiált kívánalomról - beszélnek? Egyáltalán nincs közmegegyezés sem országunkban, sem pedig világszerte, milyen irányban kellene változtatni a jelenlegi állapoton. Miközben például Budapesten a liberális gondolkodásúak az egészségügy finanszírozásának decentralizálását tartják a reform sarokpillérének, az USA-ban a liberális közgazdászok egy része éppen az ellenkező irányú reformot, nemzeti egészségügyi szolgálat kiépítését sürgeti. A változtatások kívánatos irányát illetően eltérnek egymástól a reformerek, elsősorban attól függően, milyen világnézet és politikai filozófia hívei. Az is más-más reformvíziót sugalmaz, hogy ki melyik csoport vagy réteg érdekeit szeretné védelmezni. Esetleg valamelyik friss szellemi élmény befolyásolja a reformert; van egy kedvenc ideája - kinek az egészségügyi számla, kinek pedig a halasztott tandíj tűnik problémamegoldó csodaszernek.

A változtatás irányának tisztázatlansága a nyűglődés és halasztódás egyik fő oka. Két illetékes találkozik és egyetért abban: igen, kell a reform! Csak az nem biztos, hogy ugyanazt értik reformon.

Ha végbemennének radikális változások, egyáltalán nem biztos, hogy ezek hozzájárulnának a jelen pillanat makrogazdasági bajainak orvoslásához, többek között a költségvetés gondjainak enyhítéséhez. Vagy igen, vagy nem. Lehet olyan reform, például a nyugdíjrendszerben vagy az oktatásban, amely átmenetileg vagy tartósan a korábbinál nem kevesebb, hanem több állami erőforrást igényel.

A reformvita egyik napirendi pontjának éppen annak kellene lennie, hogy a reformterveket elsősorban az égető makrogazdasági gondok enyhítésének szolgálatába állítsuk-e, vagy a reformoknak joguk van önálló életre? A magam részéről például már sok évvel ezelőtt azt ajánlottam, hogy érvényesüljön bizonyos fokú "önrészesedés" az egészségügyi ellátásban. Ezt a javaslatot olyankor tettem, amikor a költségvetés nem volt különlegesen nehéz helyzetben. A javaslat azon a közismert közgazdasági megfigyelésen alapult, hogy a kereslet "elszalad", ha a felhasználó ingyen jut a termékhez vagy szolgáltatáshoz. Az önrészesedés, még ha csekély összegű is, némiképpen korlátozza a keresletet. Akkor is fenntartanám ezt a javaslatot, ha a költségvetésnek történetesen nagy többlete lenne.

Ha tehát a fiskális kiigazítás elősegítése csupán egy a figyelembe veendő követelmények között, akkor tisztázást igényel: melyek azok a nagy célok és értékek - a növekedés, a versenyképesség, a hatékonyság előmozdítása, az állampolgár választási lehetőségeinek kiszélesítése, a társadalom biztonságérzetének erősítése, a méltányosság és igazságosság következetesebb érvényesítése - amelyeket a reformokkal szolgálni akarunk.

Cikkemben előbb a reformok tartalmával, a változtatások irányaival foglalkozom. Utána pedig néhány megjegyzést tennék a "hogyan"-ról, a reformok megvalósításának módjáról.

Az állam mérete

Gyakran kevernek össze a vitákban két, egymástól különálló kérdést: mi az állam mérete és mekkora a költségvetési hiány. Az igazság az, hogy deficit egyaránt keletkezhet kis, közepes és nagyméretű állam esetében. Az USA-ban aránylag kisebb az állam mérete, mint a legtöbb nyugat-európai országban. Mégis, az amerikai költségvetési politika ismételten súlyos deficit felé sodródott, miközben több európai országban ebben a tekintetben rendben van az államháztartás.

A költségvetés kiigazítása sürgős feladat. Határozott lépésekkel meg kell oldani, s egy-két éven belül elfogadható mértékűvé kell csökkenteni a deficitet. Ezt nem tehetjük függővé attól, milyen ütemben halad az állam reformja.

Kisebb legyen-e az állam? Nem ennek a kérdésnek a feltevésével kell elkezdeni a tisztázást. Az első kérdés, amelyre felelnünk kell: milyen feladatok ellátását várja el a társadalom az államtól.

Van néhány igen fontos funkció, amely napjainkban is kizárólagosan az államra hárul. Ilyen a hadsereg működtetése, az általános fizetőeszközként működő papírpénz és érmék kibocsátása, bizonyos büntetések (például bebörtönzés) végrehajtása. Hirtelenjében nem is tudnék több példát mondani. Sok más tevékenységet, amit hagyományosan az állam monopóliumának tekintettek, ma már részben nem állami szervezetek látnak el, mégpedig vagy üzleti (for profit) vállalkozásként, vagy pedig civil társadalmi szerveződésként (non profit szervezetek, NGO-k).

Gondoljunk a közbiztonságra. Az állami rendőrség létszámától nem marad el az őrző-védő vállalatoknál, illetve az üzleti szféra által közvetlenül működtetett biztonsági szerveknél foglalkoztatott létszám. Körülbelül annyi a "magánrendőr", mint a közrendőr. Aránylag kevesen vesznek részt önkéntes bizonsági szolgálatokban, más országokban ezek létszáma is jelentős.

Egy másik példa az igazságszolgáltatás. Ez persze továbbra is elsősorban állami feladat. Ám kívánatos lenne, és az állami igazságszolgáltatást részben tehermentesítené, ha nagyobb lenne egy-egy szakma vagy szervezet tisztességét felügyelő etikai bizottságok, továbbá az egymással jogi vitában álló felek által megbízott döntőbíróságok szerepe, más szóval terebélyesedne a nem állami igazságszolgáltatás. (Nem összetévesztendő az önbíráskodással!)

Az üzleti élet felügyelete, a diplomácia, a katasztrófavédelem, a környezetvédelem - és még sorolhatnánk hosszan azokat a szférákat, amelyekben az állami és a nem állami szervezetek között megoszlik a szabályozás, igazgatás, nyilvántartás és felügyelet feladata és felelőssége. Minél inkább megnő az utóbbi, annál inkább csökken - aránylagosan, a magán-tevékenységhez viszonyítva - az állami tevékenység mérete. Ha hosszabb időszakot tartunk szem előtt, akkor a most leírt tendencia következtében relatíve csökken az állam mérete. Ez mérhető például azzal, hogy csökken az állam összes kiadása, a GDP százalékában kifejezve.

Ez a tendencia már eddig is erőteljesen megmutatkozott. A folyamat lassítható, ha monopoljogokat őrzünk meg az állam számára, de meg is gyorsítható, ha több szabadságot adunk a magánvállalkozásnak és a civil kezdeményezésnek.

Az "állam reformja" nem csak annak átgondolását igényli, milyen átszervezést hajtsunk végre az állam apparátusán belül.

Persze ez is lényeges. De talán még fontosabb azt tisztázni, hogy a szükséges, elvégzendő szabályozási, igazgatási, nyilvántartási és ellenőrzési feladatok közül mit adjunk át a nem állami szférának.

A magam részéről azt pártolnám, hogy gyorsítsuk meg a nem állami szféra szerepének kiterjesztését a közszolgálati feladatok ellátásában - anélkül azonban, hogy néhány drasztikus lépéssel egy csapásra "minimális államot" próbálnánk teremteni. Félő, hogy az állam megreformálására irányuló túlzottan radikális terápia szabályozási és ellenőrzési vákumot hozna létre.

Az állami újraelosztás mértéke

A modern jóléti állam nem csak szabályoz, igazgat, nyilvántart és felügyel, hanem gondoskodik is az ország lakosairól. Kétféle formában teszi ezt. Egyrészt saját tulajdonában lévő szervezetek útján közvetlenül, mintegy "természetben" nyújt szolgáltatásokat: állami kórházban és rendelőintézetben betegeket kezelnek, állami iskolában és egyetemeken tanulókat oktatnak, állami menhelyen hajléktalanokat szállásolnak el. Másrészt az állam pénzbeli formában újra elosztja az elsődlegesen keletkezett jövedelmeket. Adó, társadalombiztosítási járulék vagy más kötelező befizetés formájában elvesz az állampolgároktól jövedelmeket, majd nyugdíj, táppénz, munkanélküli segély stb. formájában odaad az állampolgároknak jövedelmeket. Az állami gondoskodásnak ez a két fő formája sokféle módon egymásba fonódik.

Az állami gondoskodás mellett százféle alakban nyilvánul meg az egyének és a családok öngondoskodása. A kétféle gondoskodás bizonyos fokig helyettesítheti egymást; van olyan funkció, amiben választani lehet a kettő között. A kisgyereket állami óvodába adják-e vagy fizetik-e a drágább magánóvodát, illetve egész nap otthon tartják-e. Az öreg szülő államilag finanszírozott öregek otthonában él-e, vagy maga gondoskodik-e önmagáról, odahaza látják el a gyerekei, esetleg a család saját költségére kedvezőbb ellátást biztosító otthonban helyezik-e el.

Az állam reformjáról szólva a legnehezebb kérdés annak eldöntése: meddig terjedjen az állam gondoskodása, és meddig az öngondoskodás. Aki ebben nem foglal állást, az mellébeszél.

A sokszor emlegetett "nagy elosztó rendszerek reformja" egy kevéssel hozzájárulhat a fiskális problémák enyhítéséhez, ha működésüket megpróbálják hatékonyabban megszervezni. Ettől azonban nem várhatunk túl sokat. Az igazi kérdés az állami gondoskodás és az öngondoskodás aránya!

Vegyük például az öregkori jövedelem kérdését. (Szándékosan ezt a kifejezést használom, mert nem szeretném a nyugdíjak ügyére leszűkíteni a problémát.) Nem azokról akarnék itt szólni, akik már nyugdíjasok, vagy elég közel állnak a nyugdíjaztatáshoz. Tekintsünk a pályakezdőkre, akik majd negyven-ötven évvel később lépnek ki (ha ugyan kilépnek) az aktívan foglalkoztatottak köréből. Milyen legyen az ő öregkori jövedelmük összetétele? Mennyi legyen ebből az államkaszszán keresztül futó állami nyugdíj, amelyet bizonyos értelemben "állami gondoskodásnak" tekinthetünk, mert állami törvények írják elő mind a befizetéseket, mind a kifizetéseket? Ezzel szembeállítható az "öngondoskodás", bármilyen formában történjék is. Ez akár több elemből is állhat: magán-nyugdíjintézet által folyósított járadékból, az aktív élet folyamán felhalmozott bankbetét vagy más pénzbeli befektetés feléléséből, az aktív korban vásárolt ingatlan vagy ingóságok eladásából és így tovább. Szándékosan nem megyek itt a részletekbe, sem azt nem tárgyalom, miképpen működjék az állami nyugdíjrendszer, sem pedig azt, hogy milyen legyen a magángondoskodás pénzügyi forrásaként szolgáló eszköztár összetétele. A legfontosabb elhatárolásra, az állami és az öngondoskodás arányainak kialakítására szeretném felhívni a figyelmet.

A további mondanivalóm már nem csak az öregkori jövedelemre és azon belül a nyugdíjakra vonatkozik, hanem a gondoskodás egyéb ágaira is. Az állami újraelosztás - relatíve, az összes jövedelemhez képest - akkor csökken, ha helyét minél inkább átveszi az öngondoskodás. Ez az az alapvető kérdés, amiben állást kell foglalnia annak, aki komolyan akar gondolkodni az állam méretéről.

Saját álláspontomat három pontban foglalom össze.

1. Nem helyeslem egyik végletes megoldást sem. Elvetném az állami paternalizmus monopóliumát, de azt a helyzetet is, amelyben minden állampolgár kizárólag csak a saját erejére számíthat. A vegyes rendszerek híve vagyok, amelyek több pillérre támaszkodnak. Egymást kiegészítve működjenek az állami gondoskodás és az öngondoskodás különböző szervezetei és mechanizmusai.

2. Az a politikai filozófia, amit magaménak érzek, nem híve a messzemenő egalitariánus elosztásnak, a jövedelmi és vagyoni viszonyok mesterséges és erőszakos kiegyenlítésének. Egalitariánus vagyok - egy bizonyos szintig. Az alapvető egészségügyi szolgáltatást, oktatást, öregkori ellátást és a többi jóléti gondoskodást biztosítani kell mindenki számára - ám ezen felül lehetővé kell tenni, hogy mindenki ennél többet is szerezzen magának, saját erejéből.

3. Nem kellene megrövidíteni, abszolút értelemben azt, amit az állami újraelosztás eddig adott. Senkit sem szabad megfosztani szerzett jogaitól. De ahogy a gazdaság növekszik a jövőben, a termelés növekedési üteménél lassabban növekedjék az állami gondoskodás csatornáin át áramló többletjövedelem és gyorsabban az, ami az öngondoskodás részét alkotja.

És itt most már visszatérhetek az állam méretéhez és a költségvetés nehézségeihez. Számottevő fiskális megtakarítás akkor és csak akkor valósulna meg a közeli jövőben, ha a politikai döntés az eddigi, már elért színvonalhoz képest abszolút volumenben csökkentené az állami gondoskodást. Tehát kevesebb állami pénzt költenénk nyugdíjakra, egészségügyre, oktatásra, gyerekek és öregek ellátására, segélyezésre stb., mint eddig. Ez közgazdaságilag vagy pénzügytechnikailag persze lehetséges. Viszont nyomós érvek szólnak ellene. Sokféle kiadás esetében felvetődnek alkotmányjogi aggályok, mert jogi elkötelezettségeket kellene visszavenni. Ám ami ennél is fontosabb, ellene szólnak etikai elvek és politikai szempontok is. Visszalépés a status quóhoz képest érthető módon nagy felhördülést váltana ki.

A politikai döntésnek alig van reális mozgástere rövid távon, amely nemigen ad lehetőséget elmozdulásra az állami gondoskodás és az öngondoskodás pillanatnyi arányaihoz képest. Viszont van mozgástér hosszú távon, az arányok dinamikájának kialakításában.

Józanul számba kell venni ezt a gondolatmenetet, annak etikai, politikai, jogi és gazdasági vonatkozásait. S ha ezt megtesszük, akkor óvatosabban fogunk majd bánni az olyan homályos kijelentésekkel, miszerint "a nagy elosztó rendszerek reformja" kínálja fel az ország fiskális és makrogazdasági egyensúlyi problémáinak megoldását.

Állam és gazdasági növekedés

Eléggé általános az egyetértés abban, hogy az ország felvirágzásának egyik legfontosabb feltétele a tartós és erőteljes növekedés. Viszont tisztázatlan az a kérdés, mi az állam szerepe a növekedés elősegítésére. Igazában még komoly vita sem alakult ki erről a témáról.

A kérdésről folytatott nyugati diskurzusokban az egyik iskola az állam aktív tervező és kezdeményező szerepét emeli ki. Az angolszász szakirodalomban hosszú időn át (nem nagyon találó kifejezéssel) "Industrial Policy"-nek, "iparpolitikának" nevezték ezt a törekvést. Főleg azok a nagy sikerek inspirálták az irányzat híveit, amelyeket a japán növekedés ért el az ötvenes-hatvanas években, s amelyekben fontos szerepet játszott a kormány ipari minisztériuma. Benyomásom szerint az Európai Közösség brüsszeli apparátusában is sokan rokonszenveznek ezzel a gondolattal.

Egy másik szellemi áramlat a növekedés kulcskérdésének a technikai fejlődést tekinti. Az elmúlt évtizedekben áttörés ment végbe a computerek és az internet megjelenése, az információk digitalizálása, a kommunikáció mélyreható forradalmi átalakulása nyomán. A fejlődés vezető országa egyértelműen és vitathatatlanul az USA volt és jelenleg is az. Ha közelebbről vizsgáljuk ezt a világtörténelmi jelentőségű technikai átalakulást, megállapíthatjuk: ez nem az állam központi irányításával ment végbe. Tipikus esete az olyan folyamatoknak, amelyet decentralizált módon "láthatatlan kezek" irányítanak. Nincs központi, nincs előre elhatározott terv vagy vízió, amit valaki kidolgozott, s most már csak végre kellene hajtani. Garázsban vagy apró irodában megkezdett kis vállalkozások növekednek új óriáscégekké. Versenyben születnek az életrevaló ötletek és halnak el a halva születettek, nem pedig központilag kijelölt zsűrik döntenek arról, melyik pályázat a kívánatos.

Az USA most már évtizedek óta - a hosszú időszak átlagos növekedési ütemét tekintve - vezet Európa előtt. Sokféle tényezővel magyarázzák a tartós előnyt. Számomra meggyőzőnek tűnik az a magyarázat, amely elsősorban a vállalkozás és kezdeményezés szabadabb lehetőségeit emeli ki, mert ez teszi lehetővé a páratlanul gyors technikai fejlődésben betöltött vezető szerepet.

Nem az államnak vagy az általa felkért bizottságoknak kell kitalálnia, hogy miben van fantázia. Ki tudta volna tíz évvel a Google megjelenése előtt megmondani: igen, ezt a pályázatot kell támogatni - ez majd óriási siker lesz! Száz vállalat próbálkozott valamivel, kilencven tönkrement, hat vagy nyolc vitte valamire és egy vagy kettő forradalmi áttörést hajtott végre. Egyetlen ország kormánya se legyen olyan szerénytelen, hogy azt képzeli magáról: tudja, milyen irányba kell terelnie a gazdaságot, s hová kell összpontosítani az erőforrásokat. Sztálin azt hitte, hogy ő tudja. Az első szovjet ötéves tervek megszabták, milyen ágazatokra kell koncentrálni. ("Első a nehézipar, ezen belül a gépipar.") Ugyanebben az időszakban folytak Nyugaton - állami irányítás nélkül, saját kezdeményezésre - az első kísérletek a televíziózással. Senki sem sejtette, hogy egy-két évtizeddel később minden otthonban lesz tévé. Akkor még csak "alapkutatást" végző matematikusok gondolkodtak a kettes számrendszerről és a véges automaták elméletéről, s el sem tudták volna képzelni, hogy évtizedek multán erre épül majd az egész információs technológiai forradalom.

Mindez nem jelenti azt, mintha mindegy lenne, mit tesz az állam. Nem mindegy. Kezdeném egy negatív kijelentéssel, amely logikusan következik az elmondottakból: ne szóljon bele abba, amihez nem eléggé ért, nem is érthet. Hagyja a gazdaság vállalkozóira, valamint a tudósokra és az alkalmazott kutatókra, a technikai fejlődés decentralizáltan folyó áramlására, hogy oda irányuljon, ahová belső erői sodorják. Tegye meg azt a szívességet, hogy nem áll az útjába ennek az áramlásnak. Ne építsen be gátakat bürokratikus kötöttségekkel. Egy összehasonlító vizsgálatból kiderült, hogy Írországban 12 nap, Hongkongban 11 nap, az USA-ban mindössze 4 nap kell ahhoz, hogy valaki új vállalkozásba fogjon. Magyarországon 65 napra van szükség ahhoz, hogy a vállalkozó megszerezze az öszszes engedélyt.

A bürokratikus akadályok lebontása mellett persze aktív segítő szerepet is vállaljon az állam. A teljesség igénye nélkül csak néhányat emelek ki:

- Teremtse meg a sikeres vállalkozáshoz szükséges jogbiztonságot. Jó lenne, ha az igazságszolgáltatás felgyorsulna és hatékonyabbá válna, s ezzel erősítené a magánszerződések tekintélyét.

- Az oktatást nem lenne helyes állami gyámság alá helyezni, fejlődését nem célszerű kizárólag az állami finanszírozástól függővé tenni. Ki kellene terjeszteni ebben a szférában is az öngondoskodás hatókörét. Így is jutna elég feladat az államnak, nem utolsósorban a rosszabb eséllyel indulók segítéséhez útjuk egyengetésében. Az állam is szerepet játszhat abban, hogy felgyorsuljanak a tanulás veszélyesen elmaradt ágazatai, például az idegen nyelvek és a számítógép-használat ismerete.

- Vannak olyan óriási befektetéseket igénylő fejlesztések, amelyek nem valósíthatók meg az állam aktív részvétele és pénzbeli hozzájárulása nélkül. Ilyen például a metróhálózat vagy az autópályák építése. Ez - a gazdaság egészét tekintve - nem a magánkezdeményezés kiváltására szolgál, hanem megadja az infrastrukturális kereteket annak kibontakozásához. --- IMAGE NOT FOUND: 29121.tif ---

- Ha más történelmi időpontban írnám ezt a cikket, a fenti áttekintéssel be is fejeztem volna az államnak a növekedéssel kapcsolatos feladatainak felsorolását. Ma azonban nem hunyhatom be a szemem az előtt a rendkívül fontos tény előtt, hogy az Európai Unió óriási összegekkel kész hozzájárulni az új tagországok gazdasági fejlesztéséhez, ám ezeknek az erőforrásoknak az átutalását meghatározott feltételekhez köti. Ez nélkülözhetetlenné teszi a kormányzat aktív és hatékony részvételét a fejlesztési projektumok kiválasztásában. Emellett a magyar államnak saját pénzforrásaiból is hozzá kell járulnia a fejlesztési akciókhoz. Ha ezt a vissza nem térő lehetőséget jól ki akarjuk használni, akkor sokkal aktívabb állami tevékenységre lesz szükség ebben a szférában, mint amennyit én, a növekedéssel foglalkozó közgazdászok számottevő részével egyetértésben, tulajdonképpen ideálisnak tartanék. Remélem, hogy azok, akik Magyarországon az EU-erőforrások felhasználásáról döntenek, szakmai előítéletek nélkül végzik majd a projektumok és programok kiválasztását és nyitva lesz a szemük minden egészséges, alulról jövő kezdeményezésre. Ki kell használni ezt az égből hulló mannát - de szeretném remélni, hogy az erre a célra megszerveződő apparátus nem fog véglegesen és elmozdíthatatlan módon berendezkedni ezekbe az erős pozíciókba. A távolabbi jövő sikeres növekedése - ezt igazolja a gazdasági fejlődés évszázados története - az újítók, a kezdeményezők, a vállalkozók számára megteremtett lehetőségektől függ.

A vita, amit inkább csak jelezni akartam, még el sem kezdődött Magyarországon. Az a benyomásom (bár lehet, hogy tévedek), mintha a kormány inkább az első fajta hozzáállás, a hosszú távú központi állami tervezés felé hajlana. Talán a brüsszeli gépezet is ebbe az irányba nyomja az új tagországokat. Engem nem győztek meg ezek az elképzelések. Érdemes lenne erről tovább gondolkodni.

Alulról vagy felülről?

Noha korántsem merítettem ki az első nagy témát: milyen irányban haladjanak a reformok, át kell térnem a második tárgykörre: hogyan menjen végbe a reform.

Ha szigorú szemmel újra elolvasom az előző mondatot, tulajdonképpen nem szerencsés a fogalmazás. A "menjen" szó - felszólító módban - azt a belénk gyökerezett nézetet tükrözi, amely szerint elő kell írni a reform soron lévő akcióit.

A társadalom átalakulása természetes, szerves folyamat. Főként evolúció útján megy végbe. Kezdeményezések születnek, "alul", elsősorban a lakosság, a vállalatok vagy más szervezetek körében. Az életrevalóak elterjednek, lassan vagy esetleg viharos sebességgel, a túlélésre képtelen kezdeményezések pedig elsorvadnak, eltűnnek.

A reformer politikusnak, a közvéleményformálónak és a tudományos embereknek elsősorban azt kell figyelniük: hol jelent meg valami életrevaló kezdeményezés. Ezt kell felkarolni, az állam erejével segíteni, biztatni és kritizálni, hibáit nyesegetni. Két példát említek, a világ két egymástól nagyon különböző tájáról. A hetvenes években Kína néhány városában, nem az óriás metropolisokban, hanem a Pekinghez vagy Sanghajhoz képest kisebbekben megjelent egy furcsa, azelőtt sohasem látott képződmény, amelyet "városi és falusi vállalkozásnak" neveztek. Félig a város vagy a község tulajdonában volt, félig (legalábbis burkoltan) magánvállalkozók tulajdonában. Az uralkodó nyugati közgazdasági elmélet és joggyakorlat az állam és az üzlet tiszta szétválását követeli meg. Ezekben a különös vállalatokban gyakran a polgármester lett az igazgató. A város vagy község segítette pénzzel a vállalat beruházásait, és a hasznon osztozott a város kasszája, és az igazgató, a vezető menedzserek, esetleg a többi rejtőző tulajdonos. Mi ez? Korrupt összefonódás? Annyi bizonyos, hogy mind a város közössége, mind a vállalat irányítói érdekeltek voltak a profitban. Óriási lendülettel növekedni kezdett a "városi és falusi vállalkozások szektora". Ez a szektor vált a világtörténelmileg is egyedülállóan gyors kínai növekedés egyik fő előrehajtó erejévé. Senki sem tervezte meg előre ezt a "tulajdonreformot". Alulról kezdeményezték, de az állam politikai vezetői felismerték az ebben rejlő lehetőséget és felkarolták. Most azonban az idő kezd túlhaladni rajtuk, szerepük csökkenőben van és lehet, hogy egy idő múlva eltűnnek.

A másik példát az amerikai egészségügy területéről hozom. Az úgynevezett HMO szervezet hosszú múltra tekinthet vissza, első előfutárai már a XIX. század közepén jelentek meg. Ez a sajátos képződmény egyesíti magában a biztosítás-finanszírozás és az ellátás-szolgáltatás funkcióit. (Az HMO nem azonos azzal az elgondolással, amit ma sokan javasolnak Magyarországon: továbbra is maradjon meg a biztosítás és a szolgáltatás különállása, de mindkettőben külön-külön jelenjék meg a magánszektor.) Az HMO forma a hetvenes évektől kezdett tömegesebben terjedni, 1973-ban már törvényt is hoztak működésük szabályozására. Hálózatuk ma átfogja az egészségügy tekintélyes részét, bár nem vált egyeduralkodóvá. Kezdetben az HMO-kkal szemben sok panasz hangzott el. Sok bírálat jelent meg a médiában, megpróbálták működési szabályaikat javítani. A panaszok most sem szűntek meg teljesen és új problémák is felvetődtek tevékenységükkel kapcsolatban. Egy bizonyos: nem központosított reformterv alapján, nem állami parancsszóra fejlődtek ki.

Aki a társadalmat át akarja alakítani, annak éberen figyelnie kell, hol születnek életrevaló új formák. Ha fejlődésük eredményekkel biztat, akkor az állam első dolga az legyen, hogy a bürokratikus akadályokat eltakarítsa az útból. Alakítson ki olyan jogi és intézményi kereteket, amelyek a jó kezdeményezések működését elősegítik. Többnyire szükség van alkalmas állami felügyelet kiépítésére is.

Nem kell azonnal egyöntetű, végleges, "kőbe vésett" megoldást kidolgozni, amely univerzálisan alkalmazható az ország minden részében, és amelybe be kell sorolni az ország minden állampolgárát. Nagyon találó az angol kifejezés: "trial and error" (kísérlet és tévedés). Újra és újra próbálkozni kell, és meg kell engedni, természetesnek kell tekinteni a tévedést. Ki kell javítani a hibát és újra hozzá kell látni a próbálkozáshoz.

Ne zárkózzunk el persze attól, hogy bizonyos változtatások felülről induljanak el. Az is járhat szerencsével, de ne legyen a központi akaratnak kezdeményezési monopóliuma. A központi reformakciókban is alkalmazni kell a "kísérlet és tévedés" módszerét. Nem jó minden esetben az átfogó és univerzális reform. Központi kezdeményezésre is lehet kísérletezni, a megvalósulást figyelni, a kezdő lépéseket korrigálni.

A reformok sebessége

A kiigazítás, a gazdasági növekedés visszaterelése az egyensúlyi pályára nagyon sürgős. Az első lépésekkel nem szabad késlekedni. Nagyon jól tette a kormány, hogy már a kezdet kezdetén konkrét határozatokat fogadott el és mindjárt elindult a megvalósítás felé. A kiigazítás sebességénél az idő mértékegysége a hét vagy a hónap.

A társadalmat mélyen átalakító reformok is sürgősek - de itt más a lépték. Talán az év, vagy egyes folyamatoknál egy-egy sok éves időszak. Kapkodás nélkül, türelmesen kell munkálkodni a reformok előkészítésén és megvalósításán.

Nagy körültekintésre van szükség az előkészítő fázisban. Megvallom, időnként aggodalommal tölt el az a türelmetlenség, amely a reformokkal kapcsolatos nyilatkozatokból kicsendül. Az egyetemi tandíj ügyével szemléltetném a problémát. Előrebocsátom, ellenzem az egyöntetűen ingyenes felsőoktatást. A tandíj és a szigorú feltételekhez kötött tandíjmentesség, a különböző kritériumok szerint adott ösztöndíjak és a diákhitel kombinációját tartanám célravezetőnek. Könnyen lehetséges, hogy a kormány tegnap előtt bejelentett elgondolása ebbe az irányba mutat - és ez esetben én is a támogatói közé tartoznék. Nem a tandíjreform tartalmához szólok hozzá ezen a helyen, hanem a közlés módjához. Előbb a "halasztott tandíjfizetés" gondolatát lebegtették, majd amikor azt levették a napirendről, rövidesen egy más konstrukciót közöltek, kijelentvén: már kész is van az erre vonatkozó törvényjavaslat. Mire jó előbb az improvizálás benyomását kelteni, utána pedig azt, hogy a kormányzat "kész helyzet" elé állít mindenki ebben az ügyben? Mennyivel célszerűbb lett volna azzal kezdeni, hogy nyilvánosságra hoznak egy alapos és kiegyensúlyozott tanulmányt, amely az érdekeltek és a közvélemény számára bemutatja az ellentmondásos külföldi tapasztalatokat, sorra veszi a fő alternatívákat, és tárgyilagosan elmagyarázza mindegyik előnyeit és hátrányait. A tanulmányban csak ezután következne a kormányzati javaslat bemutatása, hozzátéve, milyen érvek szóltak éppen ennek az alternatívának a kiválasztása mellett. A tanulmány és a kormányzati elgondolás publikálása után módot kellene adni az alternatívák feletti nyilvános vitának. Így sokkal megalapozottabb törvényjavaslathoz és végső soron jobb tandíj-törvényhez jutnánk el, amely nagyobb támogatást kapna az érdekeltektől és a közvéleménytől.

Célszerű persze határidőt adni annak a munkacsoportnak, amely az előkészítő fázis írásbeli anyagát állítja össze. De csínján kellene bánni a határidők kiszabásával egy-egy mélyebb társadalomátalakító folyamat befejezésére. Elborzadva hallom, amikor valaki kijelenti: ennek a kormánynak még ebben a parlamenti ciklusban "végre kell hajtania az egészségügyi reformot". Kiemeltem az "az" szócskát. Az olvasó, mire idáig jutott cikkem olvasásában, érteni fogja, miféle ironikus célzattal teszem ezt. Miféle reformról van itt szó? Mi indokolja azt, hogy a parlamenti ciklus vége legyen egy nagy átalakulás befejezésének határideje? Én elégedett leszek a jelenlegi kormánnyal, ha a ciklus négy esztendeje alatt lelkiismeretes reform-előkészítő munkát végeztek, s erre alapozva néhány jelentős lépést tettek előre az átalakításban. A kormánynak tudnia kell, hogy ebben is van kockázat. Egy-egy lépés vagy jól sikerül majd, vagy nem. Ha nem, akkor javítani kell - esetleg éppen a ciklus negyedik évében. A most napirenden lévő átalakításokat nem szabad határidős kampányként kezelni.

Kifejezetten kártékonynak érzem a makrogazdasági kiigazítás és a társadalmat mélyen átalakító reformok ügyének torz összekapcsolását. Sokszor azt a benyomást keltik hazai és külföldi szakértők, elemző intézetek, sőt nemzetközi szervezetek nevében nyilatkozó személyek is, mintha ki akarnák préselni a magyar kormányzattól a reformokat. "Lássatok már végre hozzá a reformokhoz, mert különben el sem hisszük nektek, hogy komolyan rendbe akarjátok hozni az egyensúlyzavarokat!" Nem lepődöm meg a türelmetlenségen, hiszen 1998 óta csak kevés területen mentek végbe számottevő reformok, a társadalom mélyebb átalakításának folyamata aggasztóan lelassult. Mégis ki kell jelentenem: ez a fajta nyomás csak eszmei zűrzavarhoz és felelőtlen kapkodáshoz vezet. A reformokat nem "prés alatt", hanem őszinte belső kezdeményezéstől sugalmazva, higgadtan, átgondoltan, türelmesen, tárgyilagos vitákban jól feltárt terepen kell megvalósítani.

A társadalom szövetébe mélyen behatoló nagy átalakulások véghezvitelére nem alkalmas eszköz a gőzhenger, legalábbis demokráciában nem. Ha Kínában az országot uraló kommunista vezető csoport elhatározza, hogy reformálni kell - a szó szoros értelmében tűzön-vízen át végrehajtja. Demokráciában ez sokkal nehezebb. Lassítják a folyamatot a jogállam előírásai és kötöttségei. Nehezíti az erős akaratú reformerek dolgát a szólásszabadság, a sajtószabadság és a szervezkedési szabadság, amely lehetővé teszi a hangos tiltakozást. Ha a reform ellenállásba ütközik, az nem csak lassíthatja, hanem le is blokkolhatja a változtatásokat.

E hátrányok ellenére is habozás nélkül a mi demokráciánkat választom és nem a kínai reformdiktatúrát. Megnyugtató az a tudat, hogy ugyanez az értékválasztás hatja át a kormányt és a mögötte álló politikai erőket. Ennek tudatában, a demokrácia adta korlátozott lehetőségek között kezdődik most a reformok új korszaka.

Reménytelen akár egy-egy részreform ügyében is teljes konszenzust elérni. Ennél szerényebb politikai kritériumokat célszerű kitűzni. Akár engedményekkel is, de elejét kell venni a dühös, szenvedélyes kitörésekben megnyilvánuló ellenállásnak. El kell érni, hogy a közvéleménynek és a szóban forgó változtatásban közvetlenül érdekelt csoportoknak legalább egy hangadó része aktívan odaálljon a reform ügye mellé. Természetesen szükség van arra, hogy a parlament többsége ingadozás nélkül támogassa a reform megvalósításához szükséges törvényalkotást.

Ezek reális célok. Jó esély van arra, hogy az ország a legközelebbi években sikeresen, a korábbinál lényegesen nagyobb lépésekkel haladjon előre a reformok útján.

Az első cikk itt olvasható.