Az ausztráloknak bezzeg van! Az ötödik kontinens legjobbjai nemhogy kijutottak a vb-re - nem mellesleg: a hajdanán kétszeres világbajnok uruguayiak kiejtésével -, de bekerültek a legjobb tizenhat közé, ami szurkolóik számára nem okozott semmiféle meglepetést. Ezt abból gondolom, hogy hétfőn vagy huszonötezer ausztrál lepte el Kaiserslauternt, s bár a tömeg Németország különböző részeiből érkezett - a válogatott mezétől valósággal sárgállottak a vonatok -, szállodai szobát mindenütt jó előre kellett foglalni. Az "aussie"-k tehát hosszabb itt-tartózkodásra készültek, és jól tették, hogy berendezkedtek, mert Viduka és a többiek sem csak átutaztak a vendéglátó országon. Látva az inváziót - a messziről jött drukkerek végeláthatatlan sorokban bandukoltak a Hauptbahnhof és az attól tízperces gyalogútra lévő stadion között -, azon tűnődtem, hogy a futball tényleg határtalan: még mindig képes újabb és újabb területeket meghódítani. De hát ez nem új felfedezés, elvégre a vb előtt a hírügynökségek azt jelentették Melbourne-ből: Ausztrália-Görögország 1-0, barátságos mérkőzés, 95 000 néző...

A Fritz Walter arénába enynyi ember nem fért be - a vb-kapacitás erre a napra 46 ezer volt -, ám a távoli földrészt vagy harmincötezren képviselték, ha ideszámítjuk a kengurukat is. Merthogy megannyi ausztrál kezében ott szökdelt egy-egy műanyag állat, amelyet gazdája vidáman dobált a levegőbe; kiderült, a kenguru olykor nem csupán ugrik, de repül is.

A - nem csekély meglepetésemre - kisebbségben lévő olaszok kimértebben viselkedtek: számukra a kaiserslauterni kirándulás nem gardenpartit, hanem tétmeccset jelentett. Na, igen, a Dawn Fraseren, Rod Laveren, Herb Elliotton nevelkedett Ausztrália akkor is elvan - függetlenül attól, menynyien kísérik el Chipperfieldet, Grellát és a többieket -, ha a labdarúgó-válogatott kiesik, ám Olaszország... És az itáliaiak ismerik azt az érzést, milyen már a legjobb tizenhat között elbúcsúzni. Ráadásul az azúrkékek tudva tudták: hétfőn épp az az ember ül az ellenfél kispadján, aki a legutóbbi vb nyolcaddöntőjében győzelemre vezette csapatát ellenük. Jó, ahhoz a 2-1-hez kellett Moreno játék(el)vezető arcátlansága is, de tény, ami tény: akkor Guus Hiddink dirigálta Dél-Koreát, most meg Guus Hiddink vezényelte Ausztráliát.

A holland edző nem is mulasztotta el felidézni a találkozó előtt: "Ahogyan emlékszem, Ázsiában szintén az olaszok voltak a favoritok, aztán..." De nem csupán a lélektannal törődött: roppant alapossággal megszervezte együttese játékelhárító játékát. A középpályára kétszer három futballistát állított: a védőtrió elé Culinát, Grellát és Wilkshire-t, eléjük meg Sterjovskit, Cahillt és Brescianót. A dupla csapdán nem is nagyon jutottak át az esélyesek, és produkciójukról leginkább egy Szemere utcai étterem ötlött az eszembe: úgy hívják, Kis Itália... Ez azért is történhetett így, mert Marcello Lippi olasz szakvezető változatlanul kitartott az "angolos" Góliátok, Toni és Gilardino mellett - majd a szünetben Gilardinót egy újabb "dinóval", Iaquintával váltotta fel -, így a calcio hívei sok mindenben bízhattak, csak a csatárkettős különleges mozgékonyságában nem. Igaz, Toni huszonkét perc alatt két gólt is szerezhetett volna - másodjára az ellenkező oldalra eldőlő Schwarzer nem kis szerencsével, lábbal mentett -, ám később elveszett, egyebek közt azért is, mert nem Totti, hanem az irányító szerepkörtől idegenkedő Del Piero játszott a két csatár mögött.

A meccs tehát az ausztrálok tervei szerint alakult, sőt az 52. percben már nekik állt, hiszen Medina Cantalejo spanyol játékvezető kiállította a brutálisan belépő Materazzit. A létszámfölényt azonban sehogy sem tudta realizálni az ausztrál együttes; nem csupán az eredményben nem, a játékban sem. Ebben a főszerepet a klasszis kvalitások hiánya játszotta, továbbá az, hogy az olaszoknak volt egy nagyszerű vezéregyéniségük, Fabio Cannavaro (hányadszor már!). A sérült Nesta távollétében középhátvédként fellépő labdarúgó pályafutása legragyogóbb teljesítményeinek egyikét produkálta - pedig korábbi 96 válogatottsága alkalmával mutatott már egyet, s mást; hogy egyebet ne említsek, a 2000-es Európa-bajnokság holland- olasz elődöntőjében -, és remeklésével szinte garantálta: az itáliai oldalon nem lesz gól.

Úgy tetszett, a másikon sem esik. De Medina Cantalejo úgy érezte, a nemzetközi játékvezetői karnak tartozása van Olaszországgal szemben, és a sérülések miatti hosszabbítás ötödik percében tizenegyest adott, amikor a balról befelé cselező - és addig csak piccolót nyújtó - Grosso a levegőbe dobta magát, amint Neill a közelébe ért. A tizenegyest a Del Piero helyére a hajrában beküldött Totti a jobb felső sarokba lőtte, majd a találkozót eldöntő bíró lefújta a mérkőzést (1-0).

Nem hinném, hogy Ausztráliában húszmillió ember dühöngött - noha lett volna miért -, elvégre a távoli országban egyelőre "csak" 430 ezer futballistát tartanak nyilván. Az viszont biztos: annyi szomorú ausztrált, mint amennyi Kaiserslauternban bandukolt a meccs után, ritkán lát az ember. Róluk hiába mondanánk, hogy marad nekik Thorpe vagy Hewitt, mert őket nyilvánvalóan nem vigasztalja az úszás vagy a tenisz.

A játékosok és a szurkolók méltatlankodhatnak, csak Hiddink ne szóljon egy szót sem! Tőle a dél-koreai Tedzson után nem lenne hiteles a panasz...

OLASZORSZÁG-AUSZTRÁLIA 1-0 (0-0)

Nyolcaddöntő, Kaiserslautern, 46000 néző. Jv.: Medina Cantalejo (spanyol).

Olaszország: Buffon - Zambrotta, Cannavaro, Materazzi, Grosso - Perrotta, Pirlo, Gattuso, Del Piero (Totti, 75.) - Toni (Barzagli, 56.), Gilardino (Iaquinta, 46.).

Ausztrália: Schwarzer - Moore, Neill, Chipperfield - Sterjovski (Aloisi, 81.), Culina, Grella, Cahill, Wilkshire, Bresciano - Viduka.

Gól: Totti (95., 11-esből).