A kormányzati kapkodás azokon a területeken is általános, amelyek nem szerepelnek a csomagban. A Magyar Hírlap (június 17.) hírt ad néhány, az egészségügyben július elsejétől életbe lépő változásról. Ezek egyike: "Ha egy beteget járó betegként is el lehetett volna látni, hiába fektették be kórházba, csak a szakrendelői díjat fizetik ki." Nem vagyok a kérdés szakértője, de annyi biztos, hogy nem léteznek olyan általános érvényű protokollok, amelyek egyértelműen eldöntenék, hogy mikor indokolt egyik vagy másik ellátás. Végtelen perek sokasága várható. Ráadásul sok esetben akkor lenne biztonságos a betegek otthon tartása, ha volna tisztességesen megszervezett otthon gondozó szolgáltatás és megfelelő területi ápolónői hálózat. Ami van, még a mai, sokkal szűkösebb igények kielégítéséhez sem elég. A tervezett szigor nemcsak a kórházakat, hanem a betegeket is súlyosan fogja érinteni július elsejétől. Ezúttal is kézenfekvő az a tanulság, hogy a szolgáltatások szűkítése még nem reform, s hogy számos esetben a későbbi megtakarításhoz előbb valamit be kellene ruházni.

Az ellentételezések ügye még megkerülhetetlenebb. Ám a gyors segítséghez tudni kellene, hogy arra kinek van szüksége. Ehhez hatásvizsgálatok szükségesek. Egyelőre csak a szándékolt hatások becsülhetők. Nyitott kérdés, hogy mi valósul meg belőlük. Annyi máris jól kivehető, hogy a teherviselő képesség és a felháborodás hangereje nincs összhangban egymással.

A szándékolt hatásokra vonatkozó eddigi becslések két szereplő (az állam és a polgárok) vagy három (az előbbiek és a piac) közötti tehermegosztásról szólnak. Elterjedt az a vélekedés, hogy a csomag terheit 30 százalékban az állam, 20 százalékban a tőke és 50 százalékban a munka viseli, holott a "helyes" arány az egy megosztás lett volna. Ezt a számítást nem tudom ellenőrizni. De a csoportosítás maga kételyeket ébreszt. A terheket nem "az állam" viseli, hanem azok, akiket a kormányzati-önkormányzati megtakarítások érinteni fognak, például a leépítések révén. A "munka", vagyis az alkalmazásban állók sem homogén tömb, kivált nem a szegények homogén tömbje. Vannak igen magas jövedelmű főtisztviselők és menedzserek, és vannak valóban minimálbérből élők. Élnek továbbá az országban elég sokan, akik se ide, se oda nem tartoznak, mert se munkájuk, se tőkéjük. Ezért inkább egy másik, az életvitel és a jövedelmek alapján képzett csoportok szerinti hatáselemzést tartok fontosnak.

A népesség elég jól elkülönül négy nagyobb csoportra. Ezek a szegények, a bizonytalan helyzetű alsó középrétegek, a konszolidált, "felső" középrétegek és a gazdagok. A szegények közé mintegy másfél millió ember tartozik, arányuk 15 százalék. Ők valamennyien jóval a KSH által rendszeresen számított létminimum alatt élnek. Sok közöttük a nagycsaládos, a tartósan munka nélküli, a feketegazdaságban dolgozó, a lelkileg-fizikailag tönkrement ember, a súlyos adóssággal küzdők, azok, akik már kiszorultak az elfogadható lakásból, és fedél nélkül vagy a szegénysoron élnek. Mintegy harmaduk roma. A szegényektől már semmit nem lehet úgy elvenni, hogy annak ne legyenek végzetes hatásai felnőttekre és gyermekekre.

A népesség valamivel jobb helyzetű 35-45 (mondjuk 40) százaléka ugyancsak a rendszerváltás történései után került a korábbinál rosszabb, bizonytalanabb és szorongatóbb helyzetbe. Nincsenek a szakadékban, de hajszálon múlik, hogy a felszínen tartsák magukat. Közülük is sokan vannak, akik már adóssággal küzdenek, de segítséggel még kezelhető a helyzetük. A sokgyerekesek és a nyugdíjasok aránylag nagy hányada ide tartozik. A kényszervállalkozók, gyenge kisvállalkozók jó részét is itt találjuk. E csoport többletteher-bírása minimális.

A két felső csoport: a konszolidálódott középosztály, a népesség mintegy 35 százaléka, s a gazdagok, a népesség egy tizede az átlagosnál jóval több anyagi forrással, befolyással, információval, nyomásgyakorlási lehetőséggel rendelkezik. Ennek jelentősége elég pontosan lemérhető azon, hogy például a bevezetni javasolt - az érintettek számára csöppet sem életbe vágó - "bankadót" az érdekelt csoport egy nap alatt levetette a napirendről a gazdaságot veszélyeztető közérdekre hivatkozva. Az ennek helyébe lépő, 50 milliárd helyett 25 milliárdot kitevő kamatadóról, amely a biztosítókat már nem érinti, még aznap közölték a Raiffeisen bank elemzői, hogy "öngyilkosság". Lehet, hogy ebben az esetben is sikeres lesz a nyomás. Valójában mindkét felső csoport a rendszerváltás jelentős haszonélvezője. Ezt lehet akár érdemnek is tekinteni, hiszen jól használtak ki a kínálkozó, vagy akár saját maguk által megteremtett lehetőségeket. De akkor sem kétséges, hogy mindkét csoport többé-kevésbé könnyen elbír akár jelentős többletterheket is. A népesség és a jövedelmek megoszlásáról szóló tábla utolsó oszlopa saját ítéletem arról, hogy mekkora lehet az egyes csoportok teherbíró képessége. (1. táblázat)

A program pénzügyi következményeinek e rétegek közötti eloszlását csak közelítően tudtam megbecsülni. A csomag minden egyes intézkedésénél (mintegy harminc elkülöníthető lépésnél) külön vizsgáltam, hogy mely réteget hogyan érinthet. Például az áfaemelés hatását nagyjából arányosan osztottam szét a csoportok között, mert az ebbe a körbe tartozó cikkeket gyakorlatilag mindenki fogyasztja. A gázáremelés hatásánál a kompenzációt nem vettem figyelembe, de azt igen, hogy a két rosszabb helyzetű csoport ma is viszonylag kisebb fogyasztó, mint a tehetősebbek. A munkavállalói terhek növekedésének, vagy az eva emelésének a hatását elsősorban a két középső csoportnál szerepeltettem, hiszen a szegények és a gazdagok között kevés a munkavállaló és a kisvállalkozó. A vagyont a magas jövedelmet célzó elvonások hatását jórészt a két felső csoportra terheltem. A becslések vitathatók, de ellenőrizhetők. Együttes hatásuk eloszlása alapján állítom, hogy a megszorító csomag igyekezett a terheket a lehetőség szerint méltányosan elosztani. Ebben radikálisan eltér egyébként a Bokros-csomagtól. A Bokros-csomag közvetlen hatásait a legszegényebbek és az alsó középrétegek szenvedték meg legjobban. A közvéleményben mára csak az maradt meg, hogy a Bokros-csomag a családi pótlékot "elvette" a gazdagoktól. Az elfelejtődött, hogy jelentősen csökkentette a munkanélküli-ellátásokat, táppénzt szigorított, vagy hogy 1995-ben még évi 110 ezer Ft-ig 0 kulcsos volt a személyi jövedelemadó, 1996-ban pedig 20 százalékos.

Sejtéseim alapján a megszorítások terhei valamennyire követik a jövedelmek eloszlásának arányait. A két alsó csoportban szinte teljesnek tűnik az összhang a jövedelmekből és a terhekből való részesedés között. A felső középosztály hangyányit "túlterhelt", a legtehetősebb csoport kicsit alulterhelt, de ezek az eltérések nem nagyobbak, mint a becslési hiba. Az eloszlás mégsem megnyugtató. A legszegényebbek biztos nem bírnak ennyit sem, és az alsó középosztály arányos terhelése is magában hordja azt a veszélyt, hogy közülük nem kevesen a szakadékba zuhannak. (2. táblázat)

A legszegényebbek és a bizonytalan, lecsúszással fenyegetett csoportok érdekében kiáltó fontosságú az ellentételezések azonnali végiggondolása és időben történő biztosítása. A rendszerváltás eddigi legnagyobb veszteseit most már tényleg meg kell kímélni a további veszteségektől. Ez már csak azért is különösen igaz, mert a megszorítások nagy része olyan költekezések miatt állt elő (autópálya, lakáshitel, diákhitel stb.), amelyekből ők semmit sem profitáltak.

1. sz. tábla: A népesség és a személyes jövedelmek megoszlása a jövedelmi, illetve élethelyzet szerinti rétegek között (2005. évi adatok)

2. táblázat. A jövedelmek és a 2007. évi tervezett megszorítások becsült pénzbeni hatásának megoszlása

A szerző szociológus

Közteherviselés