Nagyapám még felsorolta a szakasz neveit - első világháború, tudta, mi az a panamázás és miért. Nekem most újra át kell vennem a horvát-szerb háború kirobbanásának körülményeit (mi volt benne Genscher szerepe?), hogyan is bukott meg Gorbi? Miért is ért véget az apartheid? - merthogy az én memóriám is kidobja a szerinte kacatnak minősülő neveket, képeket, eseményeket. Azt bezzeg tudom, hogy ki volt a harmadik a Megasztárban.

Ez sem így van, mindig is felejtettünk, nem lehet ezernyi kacattal együtt élni. Hogy kreatív maradjon a fejed, a "szecskát" (Szent-Györgyi Albert kifejezése) már csak önvédelemből is kirostálja az emléktár. Mára azonban más a helyzet: hihetetlen módon felgyorsult a felejtés gépezete. Fejünkben egy óriás radír dolgozik: a tegnap még mondjuk, tisztán megvan, egy hónappal korábbi esemény, név - úgy-ahogy, vagyis: inkább nem. (Közhely, hogy erre épít a politikai beszéd- és képáradat: "a jó nép úgyis elfelejti, mit mondtam egy hete...") Ha tovább megyek visszafelé a félmúltban, akkor világos, hogy fél év már vészes határ: ami azon túl van, az gyakorlatilag nincs - legfeljebb valami tragikus (közelről érintő esemény) marad meg. Egyébként az ilyen távoli eseményt, nevet, tényt legfeljebb a vizsgákra magolja be az ember (meg a hallgató).

Honnan ez a gyorsulás a felejtésben? Az eddigiekből sejthető, hogy képkultúránkra gyanakszom. Mondják: a képekkel való bíbelődés, a képi információ tudatos-tudattalan "feldolgozása" jóval nagyobb kapacitást igényel, mint tények, események, nevek és kontextusok megjegyzése. (Számítógépes hasonlattal: ez a cikk legfeljebb húsz-harminc kB, egy fotó tárolása akár egy megabit, egy mozgókép akár gigabit is lehet.)

A felejtés felgyorsulásáért köznapi kultúránk is felelős. Ahol csak a jelen horizontjában lehetsz látható, ahol csak a most létezik igazán. Ez a "tavalyi hó" effektus: a tegnapi divat nincs, tavalyi trendi cuccban megjelenni nevetséges. A jelenbeliségért azonban meg kell dolgozni, nem adják ingyen, csak elvárják. Ha nem élsz ebben a felfokozott jelenben, nem vesznek komolyan. Ám e kemény gürcölés közben minden egyéb időtávlat elvész, mert nincs értelme. A tegnap, a múlt hónap, a múlt év értéktelen, hatékonysága nulla, sőt olykor rossz is rá gondolni. ("Mit kezdjek a múlt évi kamattal?") E hiányt a nosztalgia kvázi történelme helyettesíti: egykori sztárok, fiatalságunk balhéinak emléke meg a "bezzeg a mi időnkben". Egy sohse volt múltkép. Vigasz, olyan, mint halottnak a csók... A kettő együtt tartja a "most" abszolút uralmát. A múlt tényleges emlékei fedve maradnak.

Mégis, azt hiszem, a doboz képfolyama működik radírként. A múlt heti filmre már nem emlékszem, mert a tegnapi kerekasztal mondatai zörögnek még a fejemben. Az esti csatornaváltogatás kikapcsolja a tegnapot: mintha jobban látnám a felhozatalt, ha nem zavar a tegnapi. Ez a törlésélmény aztán átterjed az emlékkezelés egyéb területeire. Meg aztán nem is illik már bizonyos nevek, események, dátumok emlegetése. A múltvakság segít feloldódni a kollektív amnéziában.