Levelében fontos dolgokat mond. Többek között kitér a liberalizmuson belüli lényeges álláspontbeli különbségekre. Közhelyszerű fordulatként ismétlik sokan, hogy van gazdasági meg attól különböző politikai liberalizmus, hogy az utóbbi szereti a szabadságot meg a jogállamot, de netán utálja a tőkéseket, a gazdasági liberális meg épp fordítva gondolkodik. Ferge Zuzsa ehelyett a gazdasági liberális és a szociális liberális szembenállásáról szól. Mind a kettő egyaránt kívánja a demokráciát, a jogállamot, de a piacot is. Abban azonban különböznek, ahogyan az állami szolgáltatásokra tekintenek. A gazdasági liberálisok a magántulajdon szentségét tabusítják - mondja Ferge Zsuzsa -, és ahol tudják, ott szűkítik a bürokráciára hivatkozva a társadalom egészének, a tulajdontalanoknak is nyújtott állami szolgáltatásokat. A szociális liberálisok ezzel szemben úgy látják, hogy a nyavalyás, ingerszegény és még sokféleképpen szegény környezetben élőket, akiket a társadalmi integrálódás lehetőségéből is egyre inkább kizártak, teljesen hiábavaló versenyre és önerőre támaszkodásra biztatni s életversenyüket a piac szelektálására hagyni. Ki vannak ők már szelektálva. Ráadásul a munkanélküliség és iskolázatlanságuk miatt e társadalmi csoportoknak munkátlanság, s ma már egyre nagyobb unalom az osztályrészük. Őket az egész társadalmi közösség érdekében csak a tulajdonnélkülieket is szolgáló állampolitika védheti meg saját maguktól - és tőlük is a társadalom tehetősebb felét.

Már megint az államról és a társadalomról van szó - gondolhatnánk. E kérdés sokszor és sokakban csak vagylagosan vetődik fel: melyiket is szeressük, vagy melyiket tanítsuk meg móresre? Néha az állam képében a kormány leckézteti meg a népet, tartja szoros satuban, gyámkodik felette; elszedi a pénzét, elviszi katonának, elveszi az életét, vagyis rengeteg rondaságot művel. Ez folyt "ezer évig". Máskor meg erős gazdasági csoportok az államot és szolgáltatásait akarják visszanyesni a piac szabad szárnyalása érdekében. Ez van ma nálunk. Erre a visszanyesésre az államot - tapasztalhatjuk - az egyébként csak az állami törvények és garanciák révén szabad piac vállalkozó szereplői késztethetik. Ugyancsak ők azok - persze csakis állami segédlettel -, akik öngondoskodásra és versengésre szólítják fel azokat a társadalmi csoportokat, amelyek állami segélyen tengődnek, követelvén egyúttal, hogy csökkentsék a vállalkozások adóit versenyképességük növelése érdekében. Merthogy ez közérdek! De mi minden közérdek van még, s nem közérdek-e maga az állam léte és a piac által sosem nyújtott szolgáltatásai?

Ez az állam kontra társadalom megközelítés az, ami sokszor elfedi szemünk elől a szegénység - bevallatlanul ugyan, de roppant unalmas - kérdését. Ha ugyanis nincs éppen hatalompolitikai jelentősége, a szegények ügyének felhánytorgatását a társadalmi elit bágyasztónak, érdektelennek tartja. Az állam és társadalom hibás szembeállításával kapcsolatban nem kéne azonban elfelejteni, hogy az állam nem pusztán hivatalokból, börtönökből s hasonlókból áll, hanem a hol alattvalónak, hol állampolgárnak mondható államtagokból is. Belőlünk is. Illene továbbá azt is tudnunk, hogy a szegénység problémáját nem a többféleképpen értelmezhető statisztikai számokból lehet közvetlenül kiolvasni és megérteni, hanem csak valamilyen társadalomfelfogás alapján. Ettől függ az állampolitika is. A statisztikai számok is az ilyen felfogás alapján készülnek, lévén a statisztikai szolgáltatás az állami szolgáltatások egyike.

De hogy is van ez akkor? Amikor Európa nyugati vidékein 3-400 évvel ezelőtt kialakult a modern állam a szörnyűséges vallásháborúk káoszából, akkor valami nagyon új született. Ez az állam szigorú határokat vont maga köré, különvált a belpolitika és a külpolitika, és a háborúskodás joga a helyi kiskirályok helyett az államvezetés kezébe került. Gyakorlatilag az abszolút uralkodó kezébe, aki viszont az államhatárokon belül gondoskodott a békéről, a személyek és vagyonuk biztonságáról. Elindult a ma ismert állam hivatalrendszerének fejlődése egy differenciált, de az államhatárokon belül egyedül érvényes jogrendszerrel, magánhadsereg helyett állandó hadsereggel, az iskolarendszer kiépülésével - és persze a mindehhez szükséges pénzmagot biztosító adórendszer kialakulásával. Tanultuk mi ezt valaha az iskolában, de vagy elfelejtettük már, vagy nem is értettünk meg mindent. Újabban megint hatalmas változások vannak világszerte - ezt jelöljük a globalizáció szóval -, de semmi jele az állam elhalásának, semmi nyoma, hogy az állam társadalmi szolgáltatásait valami államon kívüli vagy államok feletti intézmények átvállalnák.

Szóval sokat tanultunk, sokat felejtettünk, de nem lett nyilvánvaló például az, hogy a sokat változó, a népet adóval sanyargató történelmi állam csak azokat adóztatta, akiknek valamilyen tulajdonuk volt. Tanultunk Kölcsey szép írásáról, ami a szatmári adózó nép áldatlan állapotával foglalkozott, és sokat hallottunk a jobbágyok kiszipolyozásáról. Csak hát bőségesen voltak olyanok, akikből, nem lévén semmijük, nem volt mit kiszipolyozni. A szegényekről van szó, akik roppant sokan voltak, s akiket például egy az 1600-as években, Angliában készített, fentről lefelé haladó statisztikai kategorizálás matrózoknak, napszámosoknak, szolgáknak, zselléreknek, nyomorban élőknek, közkatonáknak, kóborlóknak, cigányoknak, tolvajoknak, koldusoknak stb. mondott. De amíg az ipar fejlődésével a városba özönlő szegények nem váltak már csak tömegükben is félelmetessé és veszélyessé - nem is szólva a szervezkedő proletárokról -, addig se az állam, se a közgondolkodás nem figyelt rájuk, és nem foglalkozott velük. A XIX. században aztán rendre születtek a gyári törvények, s a végén még társadalombiztosítás is lett; a XX. században pedig - főként a jóléti államokban - egyre bővült a tulajdon nélküli munkavállalókat segítő munkajog, és növekedett a társadalmi közös tulajdonon alapuló mindennapi biztonságuk. Az amerikai Reagan elnök és a brit Thatcher miniszterelnök évtizedei óta ezt szipkázzák vissza az úgynevezett liberális gazdaságpolitikai társadalomfelfogás következtében. Ez ellen érvelnek a Ferge Zsuzsa említette szociális liberálisok, mivel ha a szegénységben élő társadalmi csoportoknak szűkül az integrálódási lehetőségük és a XX. századra elért társadalmi biztosítottságuk, akkor mindnyájunk biztonsága kerül kockára. Eddig a történelmi lecke felmondása! Vagyis - nem kell tán tovább magyarázgatni - az állami szolgáltatások csökkentésekor mindig sokkal többről van szó, mint valamelyik gazdasági mérleg kiegyensúlyozásáról.

A gazdasági liberálisok és a szociális liberálisok itt, nálunk, Magyarországon se értenek egyet. Vagyis nem az állam áll szemben a társadalommal - ami önmagában értelmetlenség -, hanem e két társadalomfelfogásból következő politikai törekvés.