Mi az igazság?

Az általános iskolások összlétszáma az 1990/91-es tanévben 1 177 612 volt, a most befejeződő tanévben pedig csupán 859 350. Ez kevesebb, valóban. A közoktatás egészében viszont nem ekkora a csökkenés, hiszen egyre többen járnak középiskolába. 1990/91-ben 142 247 gyerek járt gimnáziumba és 217787 szakközépiskolába, a 2003/04-es tanévben már 239 086 gimnazista és 292 305 szakközépiskolás diák tanult. Az utolsó két évben már a középfokon is csökken a létszám. A 0. évfolyamok általános bevezetése, és a tankötelezettség 18 évre való kiterjesztése néhány év múlva jelent majd valami pluszt.

A gazdasági szakemberek azt harsogják, hogy csökkent a gyermeklétszám, a pedagógusok száma pedig nem. Összességében tényleg nem (1990-től 164-169 ezer között mozgott, jelenleg 165 245), de bizony fogyott ott (az óvodában és az általános iskolában), ahol a gyermeklétszám is csökkent. Ma mintegy háromezerrel kevesebb az óvónő és 11 371 fővel kevesebb az általános iskolai pedagógus, mint 1990-ben, de közben a középiskolai tanárok száma több mint tizenötezerrel nőtt. Településeink jelentős része egy óvodát, egy iskolát tart fenn évfolyamonként egy csoporttal, osztállyal, ezért nem lehet intézmény-, illetve csoportösszevonással követni a gyermekszám csökkenését. A tizenöt fős osztályba is ugyanannyi pedagógus kell, mint a huszonöt fősbe. Az intézményrendszer átalakulása (egyházi, magán- és alapítványi iskolák sokaságának létrejötte) és a közoktatási törvény módosításai is növelték a pedagógusszükségletet. A közoktatás két legdinamikusabban fejlődő és leglátványosabban változó szegmense az idegen nyelv és az informatika tanítása, ezeknél pedig bontani kell a csoportokat. Az elmúlt másfél évtizedben jelentősen - mintegy 30 százalékra - nőtt a hátrányos, illetve halmozottan hátrányos tanulók aránya. Tehát egyre nagyobb igény van a felzárkóztató foglalkoztatásokra, a fejlesztőpedagógusokra, a gyermek- és ifjúságvédelemmel foglalkozó nevelőkre. Mindez a most elfogadott kormányprogramban is hangsúlyosan szerepel.

A hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásában - életvezetési, szocializációs szempontból is - rendkívül fontos szerepe van az egész napos foglalkoztatásnak, a napközinek és a kollégiumnak. A 2005/2006-os tanévben az általános iskolai tanulók harmada vette igénybe a napközis ellátást. Ez kb. 12 ezer pedagógusstátust jelent. Ha őket nem számoljuk, akkor az egy pedagógusra jutó gyermeklétszám 10,1-ről nyomban 11,7-re emelkedik, s ez a nemzetközi összevetéseknél is figyelembe veendő, hiszen Németországban vagy Nagy-Britanniában az általános iskolás korosztály alig vesz igénybe egész napos ellátást. És folytathatnánk a kollégiumokkal, bentlakásos intézményekkel...

Közoktatásunk egyik legnagyobb csapdája, hogy ahol a legnagyobb szükség lenne az iskola szociokulturális, hátránycsökkentő munkájára, éppen ott tudják azt legkevésbé finanszírozni az ön-kormányzatok. Egyre nő a különbség a szegény települések rossz személyi és tárgyi feltételekkel rendelkező iskolái és a gazdagabb települések iskolái között.

A magyarországi pedagógusok nettó tanítási idejét teljes feladatkörükkel együtt kell kezelni, és másokéval összevetni. A nemzetközi összehasonlításban viszonylag kisebb kötelező óraszám azzal is öszszefüggésbe hozható, hogy nálunk minimális az asszisztencia. A nevelő-oktató munkát közvetlenül segítők aránya az általános iskolában nem éri el a 4 százalékot, a középiskolákban a hármat sem. Az OECD-országokban ez az arány sokkal magasabb, 8-10 százalék. Egy átlagos, 130 tanárt foglalkoztató francia középiskolában például 11 asszisztens segíti a pedagógusok tevékenységét, miközben a pedagógus nettó tanítási ideje 602 óra/év (nálunk 555). Tehát a magyar pedagógusnak sokkal több időt kell eltöltenie a tanóra előkészítésével, technikai és egyéb kiegészítő feladatokkal, mint osztrák vagy francia kollégájának. Nem beszélve a tanítási órákon kívüli feladatokról, amelyeket a közoktatási törvény részletesen szabályoz: a tanítási órákra való felkészülésen túl az ügyviteli feladatok, a nevelőtestületi, munkaközösségi teen-dők, a hátrányos helyzetű és a tehetséges tanulók képességeinek fejlesztése, az iskola kulturális és sportéletének, a diákmozgalomnak a segítése, tanulmányi versenyek lebonyolítása, a gyermek- és ifjúságvédelemmel összefüggő feladatok, a szülőkkel való kapcsolattartás, ünnepségek, programok előkészítése (sokszor a települések számára is), tanulmányi kirándulások, színházlátogatások szervezése, lebonyolítása, tankönyvek rendelése, elosztása, a folyamatos továbbképzés stb. Mindez különösen a csúcsidőkben, a kötelező órákkal együtt gyakran túllépi a heti 40 órát is. (Persze az is igaz, hogy hivatástudat és kontroll nélkül e sajátos helyzettel vissza lehet élni.)

Ezek után nyilvánvaló, hogy a kötelező óraszámok módosításáról (jelenleg tanítóknál heti 21, tanároknál heti 20) csak a pedagógus-munkakör egészének áttekintésével, a teljes feladatrendszer figyelembevételével lehet dönteni. Alaposan meg kell vizsgálni, melyek azok az oktató-nevelő munkával összefüggő, tanórán kívüli feladatok, amelyek a kötelező óraszámba beszámíthatóak, illetve ennek kapcsán hogyan és mennyivel kell növelni az oktató-nevelő munkát közvetlenül segítők számát. A következményeket pedig nemcsak az álláshelyek, hanem az oktató-nevelő munka eredményessége szempontjából is mérlegelni kell.