Sztrapacska és tárogató
A pozsonyi sajtó ugyanis dühös kommentárokkal illette akkor azt a Moldva partján született döntést, miszerint Csehország megtartja a fehér-piros, kék ékes csehszlovák zászlót, holott a szétválási tárgyalásokon - állítólag - nem ebben állapodtak meg. A perpatvar is jelezte, a nemzeti jelképeknek nagy a szerepük térségünkben.
A témáról rendkívül érdekes eszmecserét tartottak a budapesti Szlovák Intézetben, ahol a Találkozások a történelemmel sorozatban Kiss Gy. Csaba, az ELTE docense vitatta meg a kérdést Dusan Skvarna történésszel, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársával. Egyetértettek abban, hogy a jelképek köre messze túlmegy a hivatalos állami szimbólumokon, a népi, plebejus elemek ugyancsak komoly szerephez jutnak. Ezeket vehetik a flóra és a fauna világából - a szlovákoknak (általában a szlávoknak) kedves fájuk a hárs, a magyarok idealizált madara a turul. Sok földrajzi fogalom is idesorolható. Szlovákiában jelképes erejű a Kriván hegye és a Vág folyó, Magyarországon az alföldi rónaság és a Tisza (a viharsarki szlovákok körében inkább az utóbbi fogalmak váltak vonzóvá). De szimbólummá nőhet egy-egy foglalkozás is: a "drótostót" mindkét országban a szorgalom, szakértelem és szerénység jelképes alakja, a magyarok pedig a legszívesebben huszárnak látnák magukat - vélekednek rólunk más népek. Az étkezés egyes elemei is túlnőttek a gasztronómia határain, a magyarokat például temperamentumukban, kedvükben gyakran a paprikához hasonlítják. A szlovák ételek közül a brindzás galuska (nálunk némileg tévesen használt nevén a sztrapacska) kellemes asszociációkat támaszt azokban, akik valaha kapcsolatba léptek északi szomszédainkkal.
A szlovák jelképrendszer kialakulásában kétségtelenül szerepet játszott a szegény sors, amit az évszázadok során, de különösen a XVIII-XIX. században elviseltek. Kevés az arisztokratikus jelképük, lovas szobrot alig találni Pozsonytól Királyhelmecig. Ugyanakkor Skvarna a szlovák legendáriumból szinte nemzeti hőssé magasztosult Jánosik - az igazságos betyár - figurájára is felhívta a figyelmet. (Ehhez hasonló legendásítás nálunk a nagynevű magyar "szaktársak", Rózsa Sándor, Vidróczky és mások esetében is tapasztalható).
A jelképeket a politika mindig is használta, a hozzájuk kapcsolódó érzéseket pedig kihasználta. A szlovák függetlenség hívei előszeretettel fordultak a Nagy-Morva Birodalom mára nehezen beazonosítható alakjai felé, idézték Cirill és Metód emlékezetét - jóllehet a hittérítők nem is erről a vidékről származtak. Nem véletlenül kerültek fel (fantázia)képeik az önállóvá vált ország bankóira, s ugyancsak a jelképerő dominált abban a hosszú küzdelemben, amit a révkomáromi Cirill és Metód szoborpáros felállításáért folytattak, a magyarok ellenérzései közepette. A kettős bronzalakot végül a Matica slovenská hazafias szervezet helyi székházának homlokzatán helyezték el, meglehetős nacionalista felhajtás közepette (az eseményre a Hlinka-gárda egyenruháját idéző szerelésben - jelkép! - kivonultak a szlovák szélsőjobb legényei is).
Dusan Skvarna és Kiss Gy. Csaba egyetértett abban, hogy a szimbólumoknak modern világunkban is megvan a maguk szerepe és jelentősége, általuk őrzi egy-egy nemzet az identitását, ám ajánlatos óvatosan bánni velük: könnyen átváltozhatnak a másokkal szembeni intolerancia eszközévé. Az előadók inkább pozitív példákat idéztek fel. Közéjük sorolható az a somorjai étlap, amelyen békésen megfér egymás mellett a gulyás és a sztrapacska, vagy ilyen volt a minapi Thököly-emlékünnepség Késmárkon, midőn a szlovák hazafias dalokat tárogatón kísérték...
