Ezt, mi több, a példaként állítást Magyarország 1956-nak köszönheti, és annak, ami 1989-ben és utána történt vele, benne, általa. A Citadella-beszéd után Magyarországra nagyon sokan másképp néznek és gondolnak majd, mint idáig. Bush beszéde magyar értelemben tényleg történelmi volt, és aki netán fanyalog, hogy azért persze nem volt világtörténelmi, lelke rajta.

Az elnök szeptember 11. után az első pillanattól fogva arról beszélt, hogy a terrorizmus elleni háború akár több évtizedig is eltarthat, és kemény lesz, amilyen a hidegháború is volt. És erkölcsi alapját ugyanaz a szabadságvágy, demokrácia-szándék adja, ahogy a hidegháborúnak is adta. E felfogásnak logikus leágazása, hogy az amerikai elnök - saját használatra is, persze - egyenes párhuzamot von 1956 és a mostani iraki-afganisztáni küzdelmek között. Értékalapon vitathatatlanul igaza van, még akkor is, ha gyakorlati alapon sokkal problematikusabb és bonyolultabb az összefüggés. Karzai afgán elnök is beszélt tegnap, ő arról, hogy jobb megoldást kellene találni a terrorizmus elleni harcban, mert a fegyveresek fegyveres üldözése során túl sok a halott, és túl kevés az, ami a terrorizmus megszüntethető gyökereit nyesné el. Ezen az alapon neki is igaza van, amire Bush közvetve szintén válaszolt a Citadelláról: 1956-nak és örökségének azt a vonását emelte ki, amely a szabadságharcot szívós, kitartó, türelmes harccal juttatja diadalra. Türelem - üzente azoknak, akik már szeretnének túl lenni Irakon és Afganisztánon. Türelmet kért azoktól, akik nagyobb türelemre, még több kitartásra intenék az iraki és afganisztáni terhek nagy részét viselő amerikaiakat. Ki így, ki úgy türelmetlen tehát, és ez rendben is volna. Még inkább rendben volna, ha az emberi jogok betartását jogosan számon kérő fellépés mellett Európa (benne Magyarország is) egy fél szóval talán megköszönné az iraki és afganisztáni erőfeszítéseket pénzzel és katonával vállaló amerikai családoknak, adófizetőknek azt, amit a világszabadságért, vagy legalább a biztonságosabb világért tesznek. De nem divat ilyesmit Bushnak megköszönni, még akkor sem, ha ő ötven év múltán is megköszöni egy távoli kis országnak, hogy harcolt a szabadságért.

Abban a reményben köszöni, hogy most is részt vesz egy másik világszabadságharcban, néhány száz katonával is, például. Egy olyan országtól, amely példaként is felmutatható, ez is elég.

A példaszerep tehát fölértékeli Magyarországot, és ma sok-sok stratégiai irodában sokan azt méricskélik, mennyit nőtt tegnap Magyarország mozgástere. Például azokban a nemzetközi problémakörökben, amelyekben az amerikai elnök konkrétan is számít Budapestre, főleg például a Balkánon. Így nézve a magyar külpolitika súlya és felelőssége nőtt, pontosabban a lehetőségei nőttek. Eggyel több ok arra, hogy konkrétabb stratégiát, precízebb taktikát, józanul merészebb, vállalkozóbb nemzetközi szerepet keressen a Gyurcsány-kormány, amely szintén komoly elismerést kapott Bushtól. (Annyira, hogy kár lenne túlhangsúlyozással leértékelni.)

A Bush-vizit nyilvánosan nem túlhangsúlyozott, de fontos része volt az energiabiztonság. Ez téma volt a bécsi EU-USA csúcson, és téma lesz a vezető nyolcak szentpétervári csúcsán is. És téma volt a Gazprom-vezér budapesti útján is, éppen Bush érkezésének előestéjén. Ügyes és szerencsés lépésekkel Magyarország geopolitikailag és gazdaságilag is kihasználhatja földrajzi fekvését Moszkva és a Nyugat között. Úgy persze, hogy cseppnyi kétely se érje, hogy Magyarország Nyugaton van, az EU és a NATO tagja, stratégiailag is.

A Bush-beszéd előtt sem kellett, utána végképp nem kell "hintáznunk" ugyanis. Sem az egyes nyugati hatalmak, sem a Nyugat és Moszkva között, sem úgy általában. Nyugodtan lehet nyílt és kiszámítható a magyar politika, tegnaptól még inkább, mint eddig. Hogy mikor lesz ebből kézzel fogható hasznunk? Máris van, de akinek csak akkor lesz elég, ha vízum nélkül amerikázhat, az se keseregjen: ahogy polgártársaink betartják a szabályokat, úgy jön el az ő napja is. Ki így, ki úgy türelmetlen megint. Amerikai részről például kissé ingerülten magyarázgatják, hogy bizonyos törvényeket és biztonsági megfontolásokat nem lehet csak azért és ízibe felülírni, hogy több európai utazhasson gyakrabban és könynyebben Amerikába.

Márpedig sok, egyre több európai akar odautazni, hogy a helyszínen fitymálhassa Amerikát. Például fölpanaszolva, hogy a kulturálatlan jenkiknél ma több és sokszínűbb a múzeum, balett, opera és klasszika-filológia, mint bárhol a művelt Európában. De legalábbis nem kevesebb. Igaz, a magaskultúrában szerzett vezető pozíciót a "szemétkultúrában" betöltött vezető szerep finanszírozza. Valahogy úgy, ahogy a pazarlóan és populárisan fogyasztó Amerikában többet és jobban költenek tudományra és környezetvédelemre, mint a finnyás Óvilágban, és kutatói egyre jobban elhúznak Európától szellemileg is. Újabb ok Bush megvetésére, hogy jön ő ehhez a texasi modorával?!

És ez az a pont, ahol Magyarország mostani megdicsérése tényleg és direkt Európának szólt. Bush franciásan diszkrét modorban többször utalt arra, hogy lám, egy szabadságelvű, értékeihez ereje szerint cselekvéssel is ragaszkodó Európa önmagának, Amerikának és a világnak is hasznosabb, mint a tehetetlenkedő, kettős vagy többes mércét alkalmazó, gyengeségét makacskodással ellensúlyozgató "partner".

Lehet-e bírálni az iraki háborút úgy, hogy elhallgatjuk a kérdést: vajon jobb lenne, ha Szaddám volna még hatalmon? És jogos-e bírálni az iraki beavatkozást úgy, hogy rögtön utána számon kérjük, miért nem avatkozott közbe Amerika 1956 őszén Magyarországon? Vajon érdemes-e Európát mindig Amerikával szemben meghatározni? Például: a példaszerű nyugat-európai szociális modellnek nem volt-e pótolhatatlan tényezője az, hogy amerikai katonai erő védte és amerikai gazdasági erő állt mögötte?

Sokan nagyon rossz néven veszik, amikor Bush Amerikája új Európáról beszél. Pedig: vajon nem új-e a kibővült, egyesülő, a verseny és a szolidaritás között új egyensúlyt kereső Európa? Abban az értelemben is, hogy új, sokkal kevesebb előítélettel terhelt viszonya legyen Amerikával, amely még mindig, átvitt értelemben is, a dinamikus Újvilág?

Ne legyenek illúzióink: baráti, szövetséges nemzetek is rivalizálnak egymással, szabad a verseny. Például Amerikával is. A Bush-vizit legnagyobb hozadéka az lehet, hogy bármilyen fontos is az eredmény, a meccs barátságos.