Ez a versformába tört kaotikus számhalmaz a Postabank életében fontos szerepet játszott. Kedden pedig mintegy megerősítette a Fővárosi Bíróságon egy másik számsor az ügyész vádbeszédében: tíz év után, harmincnégymilliárd okozott kárért - nullát kért. Vagyis eleve felfüggesztett börtönbüntetést javasolt a bíróságnak Princz Gáborra, a bank volt vezetőjére.

A versecskeforma ökörkeség annak idején a Postabank szolgáltatásait reklámozta ma már megfejthetetlen módon. Az akkor történetesen Princz tulajdonában lévő Élet és Irodalomban egy jókora cikk szétcikizve megfejtette. Bár ne tette volna. Azonnali hatállyal következett a büntetés. A lap az utcán találta magát. Princz nem tűrte a lázadást. Az ÉS azóta szabadsággá fordította a rá mért totális kiszolgáltatottságot. Most Princznek ígér szabadságot az ügyész, négyből egy meg egy meg egy meg egy letöltendő évet levonva. Itt azonban nem mutatkozik esély rá, hogy az olvasó számára jóra fordulnak a dolgok. Annyit érthet meg az egészből, mint annak idején a hülye reklámból: valami nagy pénz elúszásáról lehet szó, és persze most megúszásról.

A társadalom, ha az igazság szolgáltatásának élményére vágyik, ha tudni szeretné, hogy van-e érvényes szabály az életben, s ha igen, mi az, kielégítetlen marad. Megint fogalma sem lesz róla, hogy ha nem az előítéleteire, akkor milyen érvekre támaszkodhat. Az igazságszolgáltatás ugyanis elintézi a dolgot házon belül. Az ügyész kapitulációjának oka nem az igazság, hanem az igazságszolgáltatás maga, az általa okozott időmúlás. Ezért nem kér valóságos büntetést. Most már minek? Az ügyész úgy találta, hogy Princz Gábor együttműködött, nem tehet arról, hogy tíz év múltán is csak az elsőfokú ítélet vádbeszédéig jutottak el. Mintha azt mondaná a szervezet, hogy éppen elég büntetés az, hogy foglalkozunk az emberrel, ezen kívül minden más szigor csak kegyetlenkedés volna. A maguk szempontjából igazuk is volna, tényleg szépen tönkremennek életek egy-egy ilyen évtizedes eljárásban. Mi meg úgy zárjuk le ezt az aktát, hogy fogalmunk sincs, hogy évekig eltartó spontán felháborodásunk mennyire volt valamiféle amatőr bosszúvágy, vagy ellenkezőleg: netán az önmagát komolyan vevő ember egyetlen lehetséges állásfoglalása.

Pedig egy ilyen eset nem lehetne az igazságszolgáltatás magánügye.

Az volna a vád, hogy Princz elköltötte a betétesek pénzét, s az államnak kellett beszállnia helyette, hogy elkerüljék a teljes bankrendszer pánikját? Annyit kellett rákölteni (150 milliárdot), amennyit most - tíz év inflációját is zárójelbe téve - fél év alatt gyógyszerekre ad az egészségbiztosító. Egy 14. havi nyugdíj több mint felét. Ha ez csak így elszállhat, megérdemeljük. Nem a büntetést keveslem, hanem az igazság szolgáltatását. Mert könnyen elképzelhető, hogy nem is kellett ennyit költeni, hanem csak Princzre hivatkozva az Orbán-kormány a saját klientúráját konszolidálta a Postabankkal. Ez legalább olyan megalázó volna, mint a másik változat.

Három éve a Postabank Rt. egyesült az Erste Bankkal, és mint önálló jogi személy megszűnt. Az időmúlás miatt a körülötte keletkezett erkölcsi űr feltöltésére sem maradt esély. A bíróság majd ítélet hoz, de az így már nem tartozik másra, csak az érintettekre. A társadalom jussa az erkölcsi igazságszolgáltatásra - úgy fest - elévült. Szegényebbek leszünk - és nem csak a milliárdokkal.