Ma alig látszik a kezük nyoma az ágazaton, noha egy részük birtokot szerzett, vagy társaságot gründolt. A magyar állattenyésztésből például roppantul hiányoznak. Ott a gazdálkodók közül országosan mindössze 2,2 százalék felsőfokú végzettségű. Szakképzettsége a termelők öthatodának nincs, negyedük a nyolc osztályt sem végezte el. Ez vakufényként villant be a madárinfluenza veszélyének sajátos okaira.

Eszembe jut Új-Zéland. Ott az állam alakít ki - életképes nagyságú! - farmokat, aztán pályázni lehet azok tulajdonlására. Kiknek? Főiskolát végzetteknek, akik legalább öt év farmgyakorlatot "végeztek". (Fizikai munkát, persze.) Aztán a nyerőnek tíz éven át még a konyhapénzét is egy bizottság tervezi meg s ellenőrzi a végrehajtást. A mezőgazdaság csodás teljesítményekre képes. Ott.

Főként a Torgyán-érában valóságos búcsújáróhelyként szerepelt Új-Zéland. Hogy mit nézhettek, fogalmam sincs, de az égvilágon semmi nem jutott az eszükbe róla. Ők a nagyüzemek túlnyomó többségét szétverték. Aki bírta, marta. Végrehajtották mesés földosztásukat, produkáltak 2,7 millió termőföld-tulajdonost, és a birtoknagyság még a két hektárt sem érte el átlagosan. Minek ide mások tapasztalata?! Majd a magyar paraszt, meg az ő keze munkája! Meg a kapája, kaszája!

És reménykedtek benne, hogy a hálás tömegek majd... Majd a választásokon!... A többi már történelem.

Csak az ágazatban elkövetett dúlás eredménye nem történelem. A múlt lerázhatatlanul kísér bennünket, akár az árnyék. Ha jól értem az agrárminiszter minap elrebegett vezérmotívumát, hogy a politikát távol kívánja tartani a mezőgazdaságtól, akkor változásra nemigen számíthatunk. Habár ez is egyfajta politika, s meglehet, egyesek szerint kívánatos. Szerintem meg nem az.

Van olyan vélemény, hogy azért következhetett be Kiskunmajsa környékén a fertőzés, mert a termelőknek nincs fedezetük a védekezés elemi normáinak megvalósítására, vagy ha mégis rászánnák magukat, nem lenne érdemes állatot nevelniük. A nyereséget az integrátorok teszik zsebre, a gazdáknak krajcárok jutnak. Meglehet. Csakhogy...

A háztáji gazdaság szerepének fölfutása a hatvanas évek második felében kezdődött, hogy aztán a következő évtizedben politikai céllá változzék. Volt szerepük a kistermelőknek az ellátásban? Hogyne lett volna! A magyar üzletekben kaphattunk például húst, holott a "béketáborban" ez nem tűnt jellemzőnek. No meg kínálták a zöldséget s a gyümölcsöket, nem kellett az uborka- és káposztahiány miatt külön minisztériumot felállítani, mint Moszkvában. (Amúgy tök eredménytelenül.) És a vágósertés több mint felének meghizlalásával a háztáji az exporthoz is hozzájárult.

Ám a kistermelőnek sosem maradtak forgóeszközei. Ami pénzt megkapott az elmúlt évtizedekben, azt mind jövedelemnek tekintette. És fölélte. Házat épített (nem indokolatlanul amúgy), bútort-kocsit vett, lányának-fiának ugyanezeket, a sört és a pálinkát sem vetette meg, s élt, mint hal a vízben. Csak a termelés újrakezdéséhez nem maradt sose pénze. Kevesen gyűjtöttek tőkét. Teli van az ország olyan kistermelőkkel, akik a munkaerejükön kívül mással alig rendelkeznek.

Ezt néhányan fölismerték, és belőlük lettek az integrátorok. Ők aztán kihelyeztek malacokat, növendék bikákat, napos libát/kacsát, és többnyire a jószág takarmányát is megelőlegezték. A növénytermesztésben kevésbé volt ez gyakorlat, noha például a szerfölött forgóeszköz-igényes csemegekukoricában azért majdnem jellemző lett. Kapva kaptak rajta sokan, mert kezdetben minden más jövedelemnél többet ígért és többet is nyújtott az integrátorkodás. Hogy a kockázat óriási? Kit érdekelt? Noha először az integrátorok képe nyúlt el, amikor az általuk finanszírozott terméket valaki élelmes elvitte. Mert rálicitált, és a gazda úgy vélte, annak adja, akitől többet kap érte. Az előző évtizedekben feltételes reflexszé vált az egymás becsapása. De lassan tisztultak a viszonyok. Bár kötöttek közvetlen termelői szerződéseket is, a hazai víziszárnyas-ágazat integrátorok nélkül szinte összeroppant volna. Némelyek 3-400 ezer libát neveltettek föl évente, mások milliónyi kacsát. Milliárdos tétek! A kistermelőnek csak a munkadíja a tét.

A gazdák is rájöttek, hogy a megélhetéshez nem elég pár száz kacsa. Főleg a baromfitartásban alapelv, hogy a koncentrációnak nincs felső határa (noha a libatömésben ez azért kétséges), egyre növelték tehát az állatlétszámot. Minél nagyobb azonban az üzemi méret, annál nagyobb gondot kell fordítani a technológiára, az állategészségügyre. Kellene. Méghozzá régóta. Baromfiszakértők pár éve úgy értékelték a helyzetet, hogy a tevékenység kétharmadában a mutatók rosszak, a fajlagos takarmányfelhasználás túlzott, az elhullási százalék magas, mert "a technológiák összetörtek".

A hetvenes években alaposan körülnéztem Cecén. Ebben a faluban az idő tájt igen sokan tömtek libát. Ötletesen, gyakran saját receptekkel, csodaszerekkel, nagy gyakorlattal, remek eredményekkel. Kemény munka, az biztos, a káprázatos májak viszont minden fáradságért kárpótolták a termelőt. A tízkilós liba ára fedezte a költségeket, a máj volt a jövedelem. Gyönyörűnek látszott a jövő.

Ám a gyakran már akkor is milliós értékű állomány állat-egészségügyi védelme a nullával volt egyenlő. Úgy tűnik, változás azóta sincs. A gazdákban mintha nem alakult volna ki a veszélyérzet. Aki ma ötszáz libát töm - sokmilliós érték! -, annak nemcsak gyakorlott munkatársakat kell alkalmaznia (a család nem bírná), hanem a felelősséget is vállalnia kell. Az állatokért, önmagáért, a munkásaiért, a jövedelmekért és persze a környezetért is. Hogy ne hozzon másra halálos veszélyt. Semmiféle mentegetőzés nem fogadható el, az sem, hogy a szigorú állat-egészségügyi óvintézkedések drágák.

Mások szerint e szakmailag járatlan emberek nem érték föl ésszel, mibe fogtak, mit cselekszenek. Fölfogták. Ismerték a veszélyt. Tudták, hogy itt ólálkodik a kertek alatt. Mégse. Talán a csodában bíztak. Hogy őket s állataikat elkerüli a vész. Talán abban, hogy ha baj lesz, majd az állam... Mert a mezőgazdaságban az a divat, hogy ha kár ér, tartjuk a markunkat. Ha nem akarnának adni, majd demonstrálunk, ordítozunk egy sort, attól mindig meghunyászkodnak a Kossuth téren.

Van ma szerepe a kistermelésnek az ellátásban? Egyáltalán nincs. Észre se vennénk, ha megszűnne. Az érintettek java része azért dolgozik kistermelőként, mert másra nincs lehetősége. Korábban a nagyüzem munkát és jövedelmet adott, meg biztonságot is, megszűntével azonban változott a helyzet. Egyes falvakban néhányan megszerezték a téesz vagy az állami gazdaság vagyonának ízletesebb falatjait, a korábbi dolgozók százai pedig hoppon maradtak. Ámde a már-már alkalmazottként dolgozókból nem lett önálló döntésre képes gazdálkodó. Más észjárás az. Városokban könnyebb, hamarabb akad megélhetési lehetőség, a falvakban viszont észveszejtően nehéz. A munkaerő mobilitása alacsony, költözni nem tudnak, az ingázás pedig olyan drága, hogy ritkán érdemes vállalni. Marad a kistermelés, főként azoknak, akik semmihez nem értenek igazán. Akik képzetlenek. De ez nem mentség. Nem okozhat országos életveszélyt senki azon az alapon, hogy meg akar élni.

A múlt bűnei nem évülnek el, és minden politikai erő vétkes a mai állapotokban. Egyre világosabb, hogy az ágazat nemcsak saját maga alatt vágja a fát, hanem a feketegazdaság polipkarjaival destruálja, bomlasztja az egész társadalmat. Fontos célok modellváltás nélkül elérhetetlenek. Ezt nem ismerte föl a politika mindmáig. Most új helyzet van: ránk omlik az elkorhadt modell. A járványveszély nem játék. Nem a kártalanítás itt a tét! Az okokat kéne fölszámolni. Csakhogy a változtatás szándékának a szikrája sem csillan meg a miniszter nyilatkozataiban. Rágondolni is rossz, mi késztethetné a kormányt mozdulásra.