Az üzleti értelemben vékony jégen mozgó ligának jól jött a fantasztikus finálé. Már az is mesébe illett, hogy az Edmonton egyáltalán bejutott. Ez még egyetlen csapatnak sem sikerült, amelyik az épp hogy rájátszást érő utolsó, nyolcadik helyről kezdte a folytatást. A döntőbe vezető úton három magasabban jegyzett együttest búcsúztatott, köztük az alapszakasz bajnokát, a Detroitot. Az Oilers korábban ötször nyerte el a Stanley Kupát, ám az utolsó alkalom 1990-ben volt, és ma nincs a csapatban Gretzky, Messier, Kurri vagy Fuhr. A sokkal erősebb Carolina a csapat huszonhét éves történelme során másodszor jutott a döntőbe, és - akárcsak az olajosok három korábbi ellenfele - favoritnak számított.

Ehhez képest az első mecscset csak háromgólos hátrányról fordítva, nagy nehezen hozta (5:4). A másodikat 5:0-ra nyerte, így már mindenki elkönyvelte a végső sikert, de akkor meg az Edmonton nyert idegenben (2:1). Erre megint a Hurrikánok jöttek egy győzelemmel (2:1) és attól kezdve minden meccs alatt a színfalak mögött tartották a tizenhat kilós, színezüst trófeát. Az utolsó pillanatig fölöslegesen, mert a munkás kis kanadai csapat 4:3-ra és 4:0-ra nyerte a sorozat ötödik és hatodik meccsét.

A mindent eldöntő hétfő esti csatának Raleigh adott otthont. A Carolina két bekk, Aaron Ward és Kaberle góljával elhúzott, de a záró harmad elején egy kétszer kipattanó korongot az egész rájátszás legeredményesebb csatára, Pisani harmadszorra a léc alá emelt, és attól kezdve a vendégek támadtak forgószélként. Gólt azonban nem tudtak lőni, mert mindent fogott a hazaiak 22 éves, a tartaléksorból előlépett kapusa, Cam Ward. A legvégén a hat csatárral, elkeseredetten rohamozó kanadaiak eladták a pakkot, amit Williams vágott az üres kapuba. A jégkorong legszebb napjaira emlékeztető döntő a díjkiosztásra is tartogatott meglepetést: a rájátszás legjobbjának a cserekapus Wardot választották. Ez vele aligha esik meg többet. Mármint, hogy csak cserekapus lesz.

O, Carolina!