Ez az értelem azonban egyelőre meglehetősen messze valónak tűnik. A Fidesz stratégiája semmit nem változott ugyanis az elbukott választás óta, s ezen semmit nem enyhít a belső őrlődések ki-kihallatszó moraja. Ez egyfelől kegyelmi állapotot teremt a "hogyan nézzünk a választóink szemébe" válságával küszködő MSZP-nek, megnehezíti ugyanakkor a kegyelmi állapot elérését a kétharmados fölhatalmazáshoz kötött, kulcsfontosságú kérdésekben.

Itt van például a közigazgatási reform, amely alapja lehetne minden kívánatosnak tartott változásnak. Még az önkormányzati szövetségek is elfogadták a megyerendszer fölváltását a regionálissal, vagyis a közélet szinte minden szereplője rábólintott erre - a Fidesz viszont most épp odébb tessékeli a problémát, épp Navracsics Tiborra bízva a terelő szerepét, aki azt mondja: most kizárólag a megszorításokról hajlandók beszélni, a megyék meg a régiók ráérnek, majd valamikor, egyszer, talán.

Ráérünk arra még? Ej, hát persze. Igaz, csak két hónapunk van arra, hogy benyújtsuk Brüsszelnek a második nemzeti fejlesztési tervet, amelynek irányai döntően a régiókra épülnek, azokra a régiókra, amelyek nem igazán működnek, mert nem is működhetnek igazán. Nem beszélve arról, hogy a megyerendszer fönntartása a jelenlegi formájában tényleg értelmetlen, fölösleges pénzkidobás.

Minden jel arra mutat, hogy egyre kisebb az esély a "nemzeti megállapodásra", hiába is sürgeti azt épp a Fidesz egykori minisztere, a párt gazdasági programjának atyja, Matolcsy György. Ebből két dolog következik: 1. álságos Matolcsy álláspontja; 2. nem álságos, de az ő álláspontja már nem a Fideszé. E másodikból levonható lenne egy harmadik következtetés is, de ez már nem csak Matolcsyt érintené: könnyen így járhatnak a minőségi emberek a Fideszben, ha a frontvonalba kerülnek. Előbb-utóbb vagy álságosnak tűnnek, vagy a frontvonal dübörög át rajtuk, ők meg úgy és ott maradnak, legfeljebb szétzilálva, megkopott minőséggel.

Minden marad hát a régiben.