Bushtól is és a mi politikusainktól általában közérzetjavítást várunk, nekünk, magyaroknak azonban az önérzetünkkel is baj van. Vagy kevés van belőle, vagy túl sok. Ideje megtanulni az emelt fejjel járást - anélkül, hogy közben túl magasan hordanánk az orrunkat. Bár a balsors régebben tényleg rendszeresen megtépett minket, az elmúlt másfél évtized viszont az ország és a nemzet szintjén mégiscsak sikertörténet. Elbukott forradalmaink a külvilágban ébreszthetnek tiszteletet, ám az igazi elismeréshez kevés a hősiesség, azt csak eredményekkel lehet kiérdemelni.

Ha Washingtonban attól tartanának, hogy a magyar gazdaság hónapokon belül összeroppanhat, az elnököt eltanácsolták volna ettől a látogatástól. Bush nem akar olyan országban beszélni a sikeres rendszerváltásról, amelyet aztán ama bizonyos állatorvosi ló helyett tanítanak majd a közgazdasági egyetemeken. Az elnök azért jön Budapestre, mert azt akarja üzenni a tőlünk délre és keletre lévő fővárosokba: ha a magyarokéhoz hasonló utat jártok be, ti is számíthattok a támogatásunkra. Ezt nehéz másként értelmezni, mint az Antall-, a Boross-, a Horn-, az Orbán-, a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány, főképpen pedig a lakosság érdemeinek elismeréseként. Azok szerint, akik erről többször beszéltek vele, Bush az idén tényleg el akart jönni Magyarországra. (Különben holnap ott ülhetne Nürnbergben, a díszpáholyban az USA-Ghána meccsen.) A magyarok évfordulós ünnepsége miatt már márciusban átment a Kongresszusba, pedig a Fehér Ház és a Capitolium közötti nem egészen két kilométeres útra az amerikai elnökök még ritkábban szánják rá magukat, mint az óceán átrepülésére. Segített, hogy beleillünk az amerikai külpolitikába: a példánk felmutatható.

A Fehér Ház emlékeztethet arra, hogy a demokráciába vezető út néha hosszú, kacskaringós, sőt, vértől csuszamos is lehet. 1956 beivódott az amerikaiak tudatába: az elbukott forradalmat és az azt követő menekültáradatot nemcsak történészek tartják számon, de az ötven évvel ezelőtti események élénken élnek az országot ma irányító politikai elit, sőt, a lakosság emlékeiben. Ezért bármilyen meglepő ez nekünk, saját nemzetközi szerepünket általában lekicsinylően értelmező, kishitű magyaroknak, de Bush útjának amerikai belpolitikai üzenete is van: érdemes áldozatokat vállalva támogatni szabadságharcaikban a távoli, kis népeket, mert azokból szövetséges, sőt barát is válhat.

Az amerikaiak tanultak a történelemből. Nem tudni, Bush kitér-e rá budapesti beszédében, de már bánják, hogy 1956-ban a kisujjukat sem mozdították. Nemhogy nem próbálták meg legalább diplomáciai vagy más eszközökkel fékezni a Szovjetuniót, de mint Charles Gati rövidesen megjelenő könyve tényszerűen tartalmazza, a harsány retorika dacára előkészületet sem tettek semmi ilyesmire. A sorrendben 43. amerikai elnök, George W. Bush tavaly Lettországban a jaltai megállapodást utólag bírálva azt mondta: "Senki szabadsága sem feláldozható. Biztonságunk és az igazi stabilitás hosszú távon mások szabadságától függ." Ez a 34. elnök, Dwight Eisenhower kritikája is.

Az amerikai elnök látogatása az ötvenedik évforduló évében éppolyan elégtétel, mint 1992-ben Borisz Jelcin bocsánatot kérő parlamenti beszéde volt. A helyünkre kerültünk.