A nyaraló ember jól bebrunellózva elégedetten esik arcra egy babérsövény mellett a hűvös toszkán éjszakában (nappal 30-35, éjjel 10-11 fok, állítólag a sangiovese szőlő imádja ezt a zavarba ejtően nagy hőingást, ezért lehetett ebből a fajtából világklasszis borokat készíteni itten a dombság magasabb vidékein, míg másutt alig közepes minőséget bírnak kierőltetni belőle), szentjánosbogarak szállnak fölötte villózva, és amikor egy-másfél óra múlva kissé szédelegve és fűszerszagúan fölkel a földről, hogy közeli szálláshelyére, egy évszázadosnak tűnő, vörös kövekből épült tuszkulánumba vonszolja magát, miközben a völgyekből fácánok sivalkodása hallik föl, akkor hajlamos az ember (a nyaraló) úgy gondolni, hogy az európai reneszánsz, mint olyan, él még, sőt talán jobb egészségben van, mint Giotto vagy Botticelli alatt (Leonardót mondani sem merek, mert ezzel a kódosítással sikerült legalább húsz évre elhasználni szegényt), és nem egy haldokló vagy legalábbis halálosan töketlen kontinensen van ő örök szopásra ítélve, bár ki tudja, lehet, hogy ötven- húsz év múlva Kínából kell majd elemes szentjánosbogarat importálni, a fűszernövényeket meg afrikai menekült drogdílerek árulják majd a hamis napszemüvegek és hasispipák között.

De a nyaraló ember most nem bíbelődik dekadenciaelméletekkel és világvége-forgatókönyvekkel, hiszen elégedett a sorsával most éppen, jó vendéglőkben eszik jókat, jó borokat vásárol és iszik, és jól leég a déli napsütésben. Kicsi magyaros irigység azért bujkál a lelkében neki, nehezen bírja megérteni, hogy hát rendben, ez a posztetruszk toszkán elég jól eléldegél abból, hogy 400-500 éve még ő volt a világ közepe, és hát ilyesmi a magyar például sosem volt, akárhogyan is szeretné hinni, de mégis ott mozog az agyában, hogy hát otthon is meg lehetne majdnem minden, amiből itt jelentős gazdaság épült: van bor, van szalonna, sonka, lehetnének jó vendéglők is, és romantikus, szélfútta vidék.

A nyaraló ember itt ezerötért vesz 30 deka fantasztikus toszkán szalonnát, a mitikus lénnyé marketingelt Cinta Senese (a szép, hosszú fekete szőrű, vállban fehér csíkos sienai disznó, amelyet erdőn makkoltatnak és imádja a szarvasgombát, húsz éve ugyan majdnem teljesen kihalt, de azóta újra a vidék sztárja, mint ahogyan a középkorban is az volt: Pietro Lorenzetti a sienai városháza híres freskóján is megörökítette, sőt a Firenzével évszázadokon át vetélkedő városállam állítólag a színeit - fekete-fehér - is a disznótól vette kölcsön) szalonnáját: eredetvédett, pecsételt, tanúsított, minden étteremben van erre komponált étel, minden borboltban adnak belőle kis kenyérszeleteken, a nyaraló ember mindehhez mért áhítattal fogyasztja hát. (Ceterum censeo: a szalonnát rehabilitálni köll. Vissza köll helyezni a jogaiba. Az elszabadult müzli- és margarinlobbi féktelen dühe a szalonna ellen fordította a rizikófaktoroktól rettegő társadalmat, kriminalizálta, bűnös étellé tette, pedig micsoda fantasztikus találmánya ez az embernek, micsoda tökéletes íz- és textúrakompozíció!) És közben azon töpreng a nyaraló ember, hogy ugyan otthon egy hasonlóan zseniális abált vagy füstölt szalonnát ugyan meg merne-e kockáztatni egy gyanútlan turista, létezik-e egyáltalán olyan magyar disznóalkatrész vagy bármilyen mezőgazdasági termék, ami köré képesek lennénk hasonló kultuszt építeni.

De mindegy is. A nyaraló embernek maradt még néhány nap felhőtlen szalonnázás és brunellózás, fakultatív beájulás a babérsövénybe, aztán otthon lehet majd siránkozni újra, tovább, egész évben.