Talán nincs is sikeresebb irodalmi provokáció, mint amikor a kritikai kedélyeket felkavaró műalkotás egymásnak homlokegyenest ellentmondó, ám egyformán szenvedélyes értelmezéseket hív életre. Christopher Moore első magyar nyelven megjelent regényét a recenzens jóslata szerint ilyesfajta műként tarthatjuk majd számon: lesznek, akik felháborodottan vallásgyalázást emlegetnek (már ha egyáltalán szóra méltatják a Biff evangéliumát), lesznek, akik önfeledt, ártalmatlan, tétnélküli idétlenkedésről és bosszantó felületességről beszélnek, és lesznek, akik egyetértve a kötet hátoldalán olvasható rövid ajánlószöveggel Vonnegut és Douglas Adams műveihez hasonlítják Moore regényét.

Mindazonáltal ha valóban provokációról van szó, nem sikerült tökéletesen: súlyos tévedés a Biff evangéliuma kapcsán vallásgyalázást emlegetni. Igaz, Moore könyve Jézus-regény, méghozzá olyan, amely részben másként meséli el a Messiás történetét, mint ahogyan azt az evangéliumokból ismerjük. A regény címadó szereplője és egyben elbeszélője, Biff ("akit Lévinek hívtak") Józsua-Jézus gyerekkori barátja. A Biff evangéliumának első háromszáz oldala Józsua és Biff első harminc évéről szól. Hőseink a napkeleti bölcsek nyomában beutazzák az első századi Távol-Keletet: sivatagi banditák elől menekülnek, különösen képzett kínai örömlányok segítségével elmélyednek a fengsuj, a mérgek és a szerencsejátékok művészetének rejtelmeiben, megküzdenek egy félelmetes démonnal, buddhista szerzetesként (majdnem) megszabadulnak az énjüktől, megtanulnak kungfuzni és megismerkednek egy jetivel, Indiában megakadályoznak egy véres Kálí-szertartást, majd jóga-mesterekké képzik magukat, közben Biff alaposan tanulmányozza a Káma-szútrát. Ám a véres, groteszk és harsány burleszkjelenetek egyértelműen jelzik az olvasó számára (amit aztán a regény ironikusan tudóskodó utószava is megerősít): a Biff evangéliuma még csak áttételesen sem valláskritikus regény, nem a kereszténység születéséről kívánja lerántani a leplet, valamint nem szeretne gúnyt űzni a hitből. Józsua a regényben valóban a Messiás, akinek meg kell váltania a kissé ütődött emberiséget, és aki eleinte meglehetősen tanácstalanul áll feladata előtt. A regénybeli passiótörténet nem végződik másként, mint az evangéliumokban: Józsua kereszthalált hal - ám Biff nem éli meg barátja feltámadását, elkeseredésében végez magával.

És már csak Biff elbeszélésének többszörösen komor befejezése miatt sem érdemes azt állítani, hogy Moore regénye egyszerű, felületes, idétlen szórakoztató olvasmány lenne. Igaz, a regénybeli Raziel angyal, aki feltámasztja Biffet és bezárja egy mai amerikai hotelszobába, hogy megírassa vele saját Józsua-történetét, elég ütődött figura (például pillanatok alatt mániákus tévénézővé válik) - ám ahogy Biff története elkomorul, a kerettörténet is egyre kisebb szerephez jut. Igaz, a regény jelenetei és dialógusai gyakran egyszerű helyzetkomikumra épülnek, ám nem utolsó sorban Pék Zoltán remek fordításának köszönhetően a szöveg alapvető jellemzője mégis inkább a szofisztikált - valóban Vonnegutot, Adamsot és a Monty Python-csoportot idéző - humor és minden harsány látszat ellenére a finom irónia.

Az irónia, amely a szarkazmus mellett a regény kulcsfogalma: Józsua és Biff hosszú útjuk, számtalan őrült kalandjuk során megtanulják, hogy az egyszerre esendő és szeretetre méltó lényekkel benépesített világ megváltásának záloga az esendőség fanyar tudomásulvétele. A Biff evangéliuma irodalmi provokáció helyett szelíden érvelő filozófiai tézisregény: a teremtés nem lehet elhibázott, ha egyszer a teremtett világ oly ellenállhatatlanul mulatságos. (Agave, 448 oldal, 480 Ft; fordította: Pék Zoltán)