Egy Király utcai ruhaüzletben időztem, amikor belépett a boltba két nő. Pár másodperc múlva kiderült, egyiküket - a húsz-huszonöt év körülit - Mónikának hívják, amúgy pedig az anyjával érkezett. Valami göncöt kerestek, nézelődtek, s várakoztak, hogy sorra kerüljenek. Egyszer csak megszólal Mónika:

- Ma van a névnapom.

- Tényleg? - fordult felé minden különösebb érdeklődés nélkül az anyja, mintha csak azt mondta volna a lány, hogy nemsokára esni fog.

- Nem is tudtad, mi? - folytatta Mónika, és némiképp leckéztetni kezdte az anyját.

- Dehogynem, tudtam - felelte a nő, és a kezébe vett egy vajszínű blúzt. - Este akartalak megköszönteni.

- Egy frászt akartál! - csattant föl Mónika, és lábával odább tolta az ajtó mellé támasztott szatyrot, amelyben hangosan megzörrentek az üvegek. - Fogadjunk, azt se tudod, mikor születtem.

- Már miért ne tudnám - felelte az anya, és visszatette a polcra a drága blúzt.

- Akkor mondd meg! - parancsolta a lány. - Kíváncsi vagyok, emlékszel-e még?

- Hogyne emlékeznék.

- Mert el szoktad ám felejteni. De mondjad már, mikor van! Mit kell ezen ennyit gondolkodni?

- Hallgass már - felelte az aszszony, és indult kifelé az üzletből. - A múltkor is kaptál tőlem pénzt. De azonnal elverted.

A két nő úgy ment ki a boltból, hogy folytatta a civakodást. De már arról folyt a vita, hogy Mónika anyja most is buliba megy, kaja persze megint nincs otthon. Azt, hogy az asszony erre mit felelt, már nem hallottam.

Amikor Mónikáék köddé váltak, egy babakocsis fiatalasszony állt meg az üzlet előtt. Vadul integetett egy autósnak, azt mutogatva, hogy mindenképp odaálljon. A kocsiban jól öltözött asszony ült. Amikor meglátta a babás nőt, fölragyogott az arca, szélesen mosolygott, s mutatta, mindjárt jön, csak még forgolódik egy kicsit. A fiatalasszony a gyerekét igazgatta, amikor kiszállt az autóból a nő. Kezében különféle zacskókban bébitápszerek voltak, a hóna alatt valami etetőszékszerű tárgyat tartott, s úgy lépett a babakocsishoz, hogy még a kocsija hátsó ajtaját is elfelejtette becsukni.

- Drága kislányom - mondta -, alig vártam, hogy jöhessek értetek.

- Anyukám, anyukám - mondta a "lány", majd az anyja nyakába borult. Súgott valamit a fülébe, mire a nagymama, aki ekkor már unokáját babusgatta, azt mondta: - Tudod, te vagy nekem a legfontosabb. Mindig az én kislányom maradsz.

Ezután rámolászni kezdtek, egymás kezébe adták a vigyorgó gyereket, összecsukták a babakocsit, s némiképp át is rendezték az autó belsejét, hogy elférjenek. Közben föl-fölnéztek, s amint egyikük pillantása találkozott a másikéval, igen boldognak mutatkoztak. A lány perdült egyet a saját tengelye körül, s azt bizonygatta az anyjának, milyen jót tett az alakjának a szülés. Az anya vidáman megpaskolta lánya hátsóját, s amikor mindent elrámoltak, újra összeölelkeztek.