Szentségtelen szövegek
Napjainkban egyre több olyan irat kerül elő a múlt ködéből, melyek elméletileg egész vallások dogmarendszerét kérdőjelezhetik meg.
Ha kiderülne, hogy Júdás valóban Krisztus kérését teljesítette, amikor elárulta, akkor gyökeresen át kellene alakítani gondolkodásunkat a személyéről, ezzel a logikával a lassan kétezer éve átkozott árulóból a katolikus egyház egyik legnagyobb szentje lehetne. Ugyanez a gondolkodásmód jellemzi a napjainkban szintén divatos Dan Brown-féle, hatalmas vallási összeesküvéseket "leleplező" könyveket, melyekben - közvetve - az egyházak hivatalos álláspontját támadják. A társadalom nagy része (ezeknek a könyveknek a célközönsége) pedig összesküvést akar, ugyanis kibékíthetetlen haragot érez, főként a katolikus egyház iránt.
Olvasói kíváncsiságot
elégítenek ki: a kanonikus iratok szűkszavú
információit bővítik.
A történelemben persze eddig is igen nagy számban fordultak elő apokrif iratok, pontos számukat azonban nehéz megbecsülni. Maga a görög eredetű apokrif szó elrejtettet jelent, mely arra utal, hogy ezeket a szövegeket sem a zsidó sem a későbbi keresztény egyház sem fogadta el valós, isteni kinyilatkoztatásnak, felolvasásuk vagy a rájuk való hivatkozás pedig teljes egészében tiltott volt a közösségekben. Az Ószövetség-beli, illetve az Újszövetség-beli apokrif iratok azonban egy ideig együtt éltek a később kanonizált, az egyházak által elfogadott szövegekkel.
A kánon fogalmát először Athanasius püspök alkalmazta Kr. u. 350 körül, a szó eredetileg mérővesszőt jelent. A bibliai szövegekre vonatkoztatva azt tekintjük kanonizált szövegnek, melyet az egyház elismer istentől ihletettnek. Ennek megállapítására pedig mind a zsidó, mind a keresztény egyház hasonló kérdéseket tesz fel a szöveggel kapcsolatban. Ezek a kérdések általában azt vizsgálják mennyire illeszkedik bele az adott írás a többi, már a kánonhoz tartozó szöveg közé, valóban prófétikus (Isten kiválasztottja által írott) mű-e, hordozza-e magán Isten igéjének a jellemzőit (a hívők szerinti az életformáló erőt), valamint, hogy a hívők közössége hivatkozik-e rá, elfogadja-e szent szövegnek.
Több kutató valószínűsíti, hogy az Ószövetség-beli iratok kanonizációja már a Krisztus előtti IV. században megtörtént, de egészen bizonyos, hogy Kr. e. 250-ben már teljes volt a zsidó kánon gyűjteménye, hiszen ekkor keletkezett a görög nyelven íródott Septuaginta, a zsidó szent iratok első mindenki által elfogadott gyűjteménye. Az Ószövetség híres apokrif írásai főleg a Kr. e. III. és VI. század között keletkezhettek, a legtöbbjük valamelyik próféta (Ezékiel, Dániel, Zakariás) stílusában közöl álmokat, legendákat, nem ritkák az apokaliptikus víziók vagy éppenséggel a költői zsoltárok.
A keresztény szent szövegek kanonizációja összehasonlítva a az Ótestamentuméval hosszabb időt vett igénybe, ennek elsősorban az volt az oka, hogy a kereszténység már a Kr. u. I. századra elterjedt volt az egész Római Birodalomban és a szövegek viszonylag hosszú idő után jutottak el a birodalom minden szegletébe. Magának a vallásnak az elterjedésében - a primitív távközlési lehetőségek dacára - az is szerepet játszott, hogy a Római Birodalom érdekelt volt egy olyan vallás elterjesztésében, mely békét és toleranciát hirdetett, a kereszténység pedig köztudottan alulról építkezett és nem jellemezte elitizmus, így már kezdetben is nagy tömegeket tudott megszólítani. Bár a nagy egyházatyák, mint például Szent Ágoston vagy Szent Jeromos is másként állt bizonyos apokrif írásokhoz - Szent Ágoston néhányat elfogadott szent szövegnek, míg Szent Jeromos tudatosan szállt szembe velük, főleg mesének, rossz tanításnak tartva őket - a ma ismert újszövetség a Kr. u. IV. században nyerte el végső formáját, Athanasius püspök húsvéti levelében (Kr. e. 367) rögzítette a ma ismert Újszövetség mind a 27 iratát.
A katolikus biblia tartalmaz azonban olyan írásokat (úgynevezett deuterokanonikus szövegeket), melyek nincsenek benne az eredeti héber Ószövetségben sem a protestáns bibliában. Ezeket a szövegeket a görög zsidók csatolták a Septuagintához, eredeti héber változatuk vélhetően nincs is. Ilyen könyvek például Judit és Tóbiás könyve (bár Tóbiás könyvének néhány részletét megtalálták arámi nyelven Qumránban) vagy Salamon király bölcsessége. A negyedik századra azonban az egyház a III. karthagói zsinaton ezeket a szövegeket elfogadta istentől sugalltnak és a kanonizáció folyamatát végül végérvényesen lezáró tridenti zsinaton (1556) döntését megerősítette, így kerültek bele ezek az iratok a ma ismert katolikus bibliába. Luther Márton azonban Szent Jeromos álláspontjára helyezkedett, így ezek a szövegek a protestáns bibliából a mai napig hiányoznak.
Adamik Tamás az ELTE Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékének tanszékvezető professzora, a Télosz kiadó gondozásában megjelent Apokrif Iratok című gyűjteménykötet szerkesztője szerint az apokrif iratok zöme a népies vallásosság dokumentuma, s mint ilyen, vulgáris nyelven készült, s az ilyen szövegeket sokkal nehezebb érteni és értelmezni, mint a normatív szókészlettel és grammatikával megírt műveket. Míg a kanonizált iratok viszszafogottak, az apokrifek szubjektívak, érzelemfűtöttek, féktelenek, s ahány kéziratuk és fordításuk van, annyiféle a szövegük is. Ezeket valamiképpen közkincsnek tekintették az emberek, ezért mindenki saját műveltségének, vallási nézeteinek megfelelően változtatott rajtuk. Az apokrif iratok többsége az olvasók kíváncsiságát elégíti ki: a kanonikus iratok szűkszavú információit kibővítik. E kibővítés motívuma többnyire az, hogy többet szeretnének tudni a kanonikus iratok személyeiről, például Szűz Máriáról vagy Jézus Krisztus gyermekkoráról. Léteznek azonban olyan apokrif iratok is, amelyek bizonyos filozófiai, teológiai irányzatok, így a gnosztikus gondolatok és eszmék forrásainak is tekinthetők, például Az Igazság evangéliuma, Fülöp evangéliuma. Sok információt tartalmaznak az apokrif iratok például a zsidókereszténységről (olyan kereszténységet felvett zsidókról, akik megőrizték a zsidó vallási hagyományokat is), amely idővel háttérbe szorult. Továbbá fontos forrásai az apokrif iratok bizonyos eretnekségeknek: az apokrif iratokból tudunk arról, hogy például az enkratita eretnekség a házasságot bűnnek tekintette, ezzel gyakorlatilag a társadalmak alapvető felépítését kérdőjelezve meg, s melyet végül az egyház joggal találhatott nem isten által sugallt gondolatnak, ugyanis gyakorlatilag minden vallásnak a sajátja, hogy a családot egy és oszthatatlan szentségként tiszteli.
Adamik szerint az egyház hivatalos álláspontjára a napjainkban előkerülő apokrif iratok nem nagyon vannak hatással, viszont bármelyik felbukkanó új evangéliumot fel lehet használni - és gyakran fel is használják - egyházellenes propagandára. Ezért kulcsfontosságú elkészíteni minden felbukkanó szöveg kritikai kiadását, feltárni szövegének történetét, ideológiai hátterét, megállapítani keletkezésének helyét és idejét, utóéletét, megkeresni fordításait, valamint feltárni azt, hogy milyen teológiai elképzeléseket sugall.
Az apokrif iratokat a legszerencsésebb, ha emberi és vallásos jelenségnek tekintjük - mondja Adamik -, s éppen emiatt tisztelettel viszonyulunk hozzájuk. Főleg bizonyos rétegek vallási elképzeléseire vethetnek fényt, például olykor az egyszerű tömegek túlbuzgó vallásosságáról vallanak, máskor a vallásfilozófiai spekuláció és stílusbravúr is megjelenik bennük, ezért nehéz sommás ítéletet mondani róluk. Van olyan kutató, aki a népies vallásos irodalom körébe sorolja őket, de olyan is van, aki a művelt és elit kereszténység hangját és gondolatvilágát fedezi fel bennük.
Mindenesetre tény, hogy a kutatók a világ egyik legnagyobb vallásának kezdeti alakulásáról, formálódásáról kaphatnak új információkat bármelyik apokrif irat előbukkanásával. Ilyen iratok pedig sivatagokból, barlangok mélyéből még jó ideig kerülhetnek elő.
