Akkor inkább diplomásadót!
Akárhogy nézem az Oktatási Minisztérium által közzétett javaslatot az utólag megfizetendő felsőoktatási tandíj bevezetéséről, sehogy sem értem, miért lenne jó ez a rendszer. Hacsak azért nem, mert erre a legkisebb a várható ellenállás - a jövőbeni terheket az emberek diszkontálják, meg aztán azt gondolják, addigra úgyis lesz új kormány, új programmal... Az utólagos költségtérítés nemes elveknek akar megfelelni, de attól tartok, a mai egyetemi képzés egyetlen problémáját sem orvosolja. Hogy mindjárt a dolog velejét mondjam: a Magyar Bálint által támogatott utólagos tandíj afféle félig lenyelt falat, adó, miközben nem mer adó lenni, tandíj, miközben nem mer tandíj lenni - és mindkettő hátrányait ötvözi, miközben egyik előnyeire sem számíthat. Akkor már inkább legyen adó is és tandíj is, amelyek a maguk módján hozzá tudnak járulni a felsőoktatás finanszírozásához és modernizálásához. A diplomásadó gondolata egy kissé meredeknek tűnhet. Ha azonban alaposabban megnézzük a jelenlegi javaslatot, kiderül, hogy az utólagos költségtérítés is adó formáját ölti - még ha máshogy hívják is -, amely ugyanakkor meglehetősen igazságtalanul egy szűk réteget érint majd, miközben nem is ösztönzi különösebben a felsőoktatás szereplőit a vágyott reformokra.
Először is, tényleg igazságos-e ez a javaslat? Ha én most 17 vagy 18 éves fiatal volnék, nem lenne nehéz kivinni az utcára - és ezt meg is fogják tenni az ellenzéki pártok ifjúsági szervezetei - arra hivatkozva, hogy a bevezetni javasolt tandíj elfogadhatatlanul igazságtalan. A tervezet kitalálói maguknak még ingyen adták a diplomát, de a következő nemzedékek számára már fizetőssé tennék? Miért éppen a most serdülőkre akarjuk rátenni az elszabotált felsőoktatási reform súlyát? Mert ők még nem szavazhattak ezen a választáson? Az biztos, hogy nehéz volna igazságosnak vagy akár elfogadhatóan méltányosnak tekinteni a mai állapotot. A négyszázezer diák fele ma költségtérítést fizet, mert rosszabbul sikerült a felvételije vagy az érettségije, és a költségtérítéses rendszerből - teljesítsen bármilyen ragyogóan később - már nincs átjárás a támogatott képzésbe. De a status quo védelmezői - ha akadnának - mondhatnák, hogy aki nem bírja pénzzel, az addig felvételizik, míg fel nem veszik nappali képzésre, akinek sürgős, és pénze is van, az pedig fizet. Vagyis a jelenlegi rendszer meritokratikus - legalábbis az új javaslathoz képest, mert az nem teljesítmény, hanem születési év szerint különbözteti meg a diákokat. Akik 2007 előtt iratkoznak be egy egyetemre Magyarországon, azok ingyen jutnak a diplomához, akik később jönnek, azoknak már nem jut az ingyenebédből. Hogy is magyarázzuk ezt meg? Vállat vonunk, mondván, "bocsánat, elfogyott"? A diplomások közteherviselése - ha minden diplomás vállalná, hogy két százalékkal magasabb jövedelemadót fizet, hogy az egyetemi rendszert fenntartsa - legalább szétterítené nemzedékek között az oktatás költségeit. A tandíj bevezetése az új belépők számára minden további társadalmi tehervállalás nélkül azt sugallná a fiataloknak, hogy nekik kell fizetniük a mostani középkorúak összes önkényeztetéséért, azért, mert kevés gyereket neveltek fel, azért, mert nem modernizálták az oktatási rendszert, viszont kiszívtak belőle minden erőt.
Másrészt, a javaslat roppant igazságtalanul egy viszonylag szűk csoporttól várja a felsőoktatás pénzügyi réseinek betömését, miközben közérdeknek tekinti a felsőoktatás kiszélesítését, és szükségesnek tartja, hogy bizonyos képzési irányokat támogasson az állam (oly módon, hogy lemond a képzés költségeinek megtérítéséről). A koncepció szerint nem fizetne az, akinek az éves jövedelme nem éri el a minimálbér negyvenszeresét (azaz 2,5 millió forintot) - ez most havi bruttó 208 ezer forint körüli bérnek felel meg. Ha ez első hallásra méltányosnak tűnik, nézzük meg, ki fizetne valójában. A közalkalmazotti bértábla besorolása szerint ilyen fizetési kategóriába nagyon kevesen esnek. Saját egyetemi adjunktusi fizetésem például valamivel alatta marad ennek a küszöbnek. A tervezet értelmében tehát a közalkalmazottak többsége nem fizetne tandíjat - az állam saját képzett alkalmazottait tehát olcsóbban szerezheti be.
Nyilván nem fizetne felsőoktatási tandíjat az sem, aki kényszervállalkozóként számláz vagy szabadúszó értelmiségiként dolgozik, hacsak nem várunk ebben az egy kérdésben megdöbbentő hatékonyságot az adóhivataltól. Vonjuk ki még a megadóztathatók tömegéből azokat, akik más országban vállalnak munkát, vagy külföldi jövedelmük van. Maradnak ezután a magánszektor nagy cégeinek alkalmazottai - azok, akiket általában adóztatni lehet. (Ne feledjük: a CEMI nemrégiben készült elemzése szerint a közteherviselés szép eszméjéhez viszonyítva elég kevesen fizetnek adót Magyarországon. Az ország amúgy is csekély számú dolgozó népességének negyvennégy százaléka ugyanis a minimálbér után adózik.) Az utólag megfizetendő tandíj tehát valójában főként a multinacionális cégek alkalmazottainak, valamint a közszféra néhány ezer, kiemelt jövedelemmel rendelkező diplomásának különadója lesz. Miért volna igazságosabb a nagy cégeknél dolgozók és a vezető értelmiségiek hatszázalékos költségtérítése, mint minden diplomás - mondjuk - kétszázalékos különadója? Miért kell a szőnyeg alá söpörni a közérdek és a magánérdek bonyolult összefonódását a felsőoktatás kiterjesztésében? Azt ugyanis senki sem vonja kétségbe, hogy a nemzet egésze épül, ha több diplomás van benne, tekintet nélkül a diploma típusára: az egyetem nem egyszerűen jól fizető szakmát ad (ha ugyan ad ilyet egyáltalán), hanem szocializál és középosztályosít. Ha közérdek a felsőoktatás kiterjesztése, akkor miért ne finanszírozhatnánk adóból? Ha a diplomát diplomás-minimálbérrel tünteti ki az állam (egyébként nagyon igazságtalanul), akkor ezzel a jogosultsággal miért nem jár kötelezettség is, egy diplomásadó formájában?
Harmadszor, az utólagos tandíjfizetésnek ez az adószerű formája egyáltalán nem ösztönzi a felsőoktatás szerkezetének rugalmasabbá válását, sem az oktatás minőségének javítását. Az egyetemek nem érdekeltek abban, hogy piacképes diplomát adjanak, mivel nem közvetlenül hozzájuk, hanem az államhoz folyik be utólag a diploma hozadéka, az állam pedig megelőlegezi a képzés (fejkvótában előre rögzített) költségeit. A diákok sem érdekeltek abban, hogy jelentősebb erőfeszítéseket tegyenek valamilyen szakma korszerű ismereteinek elsajátítására, mivel nem ösztönzi őket semmi a jó teljesítményre. Nem nyerhetnek vele tandíjmentességet, nem kapnak általa jelentősen magasabb ösztöndíjat, és ha netán túl ügyesek és túl okosak, és jó álláshoz jutnak, a végén még tandíjat is kell fizetniük. Ez a rendszer csak azt ösztönözné, hogy a legjobb diákok külföldön vállaljanak munkát, ahol nem hajtható be rajtuk az eredeti tandíj, netán eleve külföldön tanuljanak, ha egyszer a képzésük költségeit úgyis ki kell fizetniük. Ha a diplomásadó - úgy valahogy, ahogyan a civil szférának és az egyházaknak nyújtott egy százalék - közvetlenül az adófizető által megjelölt szervezethez (egyetemhez) futna be, akkor az alma mater érdekelt lenne abban, hogy diákjai jól érezzék magukat, és azután jól kereső álláshoz jussanak.
Végezetül, ez a rendszer nem alkalmas arra sem, hogy a társadalom tagjaiban és különösen a diákokban tudatosítsa, hogy a felsőoktatás nincs ingyen. Jól hangzik persze, hogy minden egyes egyetemi hallgatónak költségszámlája nyílik, ahol ketyeg a számláló, és gyűlnek a virtuális adósságforintok, valódi következménye azonban ennek a költségnek nincs, hacsak nem ér el a diák egy bizonyos jövedelmet - ebben az esetben viszont, némiképp abszurd módon, a teljes költség őt terheli, tekintet nélkül arra, hogy a megszerzett diploma jövedelemtermelő képessége milyen. Ez többszörösen is képtelenség. Először is, a képzés valódi költségei akkor kérhetők számon a diákon, ha a diák a maga részéről azután a szabadpiacon értékesítheti szakértelmét, annyiért, hogy az behozza a befektetett pénzt. De - hacsak nem feltételezzük, hogy az egészségügy radikálisan átalakul néhány éven belül, a hálapénz eltűnik, az orvosi fizetések pedig a többszörösükre emelkednek - mit kezdjen egy orvostanhallgató a rá váró költségtérítéssel? Hogy lenne ez igazságos vagy akár csak társadalmilag elfogadható, ha egyszer az orvos nem érvényesítheti majd a saját képzése magas költségét a díjban, amelyet a szolgáltatásaiért kér? Miért lenne igazságos, hogy a fizikus magasabb költségtérítést fizessen, mint a jogász? A költségtérítésnek csak az oktatás teljes piacosítása mellett van értelme - első lépésben ehhez privatizálni kéne az egyetemeket, és az államnak teljesen ki kellene vonulnia a felsőoktatás piacáról, el kellene engednie a pórázt, amelyet az utóbbi időben inkább egyre rövidebbre próbál húzni. És természetesen második lépésben az államnak privatizálnia kéne a közoktatást és az egészségügyet is, hiszen a közalkalmazotti bértábla nem fér össze azzal, hogy a képzésért költségtérítést kell fizetni, amely aztán nem jelenhet meg a szolgáltatás piaci értékében. Kételkedem benne, hogy Magyarországon ez járható út.
A nagy egyetemi kultúrával rendelkező régi EU-tagok, Franciaország, Németország - amelyek rettenetes fájdalmak és vívódások közepette szintén csak az elmúlt években vagy hónapokban jutottak odáig, hogy a tandíj bevezetését elfogadják - az egyetemek, illetve az egyetemek fenntartói számára megadják a lehetőséget arra, hogy egy adott határon belül maguk határozzák meg a tandíjat, és ilyen módon keresztfinanszírozhassák a drágább képzéseket az olcsóbbakból. Ha Magyarországon léteznének olyan egyetemek, amelyek valódi egységet alkotnak, akkor természetes volna, hogy az olcsóbb, de keresett képzés díjából keresztfinanszírozzák a drágább képzéseket (ahogyan ez például az Egyesült Államokban megszokott), a bachelor szintű képzések díjából a PhD-képzések ösztöndíjait. De ettől még messze vagyunk.
Akkor már inkább legyen diplomás-adó: a képzettek virtuális köztársaságának közteherviselése, olyasféle formában, mint az egyszázalékos rendszer. Versenyezzenek az egyetemek a diplomások jövedelemadójának két százalékáért: ez tenné őket érdekeltté abban, hogy jól bánjanak a diákjaikkal, és magas szintű, piacképes képzést nyújtsanak nekik. Ezt az adót kellene kiegészíteni egy teljesítményre ösztönző, nem pedig a teljes költség megtérítését célzó tandíjjal. A jelenlegi rendszer rákfenéje ugyanis, és ezt minden egyetemi oktató tudja, hogy a diáktól csak egyszer vár komoly teljesítményt: a felvételin (manapság az érettségin). Aki ezt az akadályt jól vette, az elégségesekkel is átevezhet a túloldalra, minden fájdalmas következmény nélkül. A bizonytalan minőség rendszerén, a megúszós felsőoktatáson - mert jelenleg az egyetemek és főiskolák jelentős részén ez folyik; a tanárt sem kényszeríti teljesítményre semmi, ha egyszer a diák túlélésre játszik - az utólagos tandíjfizetés egy cseppet sem segít.
