A labdarúgó világbajnokság lázba hozza a publicistákat is. Grandiózus elméletekkel állnak elő, amelyek a nemzeti történelem, sőt az emberi élet nagy kérdéseinek kulcsát fedezik föl a fociban.

Franklin Foer, a New Republic főmunkatársa is beszáll az elméletgyártásba, és az összehasonlító politikatudomány módszerének felhasználásával új irányt nyit a tudományos focializmusban. Foer megszállott futballrajongó, aki előszeretettel kutatja a sport szélesebb társadalmi összefüggéseit. A foci megmagyarázza a világot: Egy valószínűtlen globalizáció-elmélet című könyvéről a Metazin is beszámolt.

Legújabb cikkében arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen politikai rendszerek sikeresek a pályán. „A politikaelmélet mindig csak az egyenlőségről és erényről beszél, ezt a kérdést viszont kerüli – világít rá a súlyos hiányosságra Foer. – Pedig tizenhét világbajnoksággal a hátunk mögött már elég empirikus adat áll rendelkezésre, hogy meghatározzuk a labdarúgás sikerének politikai és gazdasági feltételeit.”

A kommunizmus csak részsikereket ért el. „A világbajnokságokon a kommunista országok csapatai 46 alkalommal győztek a nem kommunista válogatottak ellen, és csak 40-szer szenvedtek vereséget. 32 mérkőzés döntetlennel végződött.” Az igazi siker azonban a mai napig várat magára – egyetlen kommunista ország sem nyert még világbajnokságot, a verhetetlennek hitt 1954-es magyar válogatott is elbukott a döntőben.

Foer szerint a fasizmus ígéretesebbnek tűnik, legalábbis ami a focit illeti. Olaszország a harmincas években két világbajnokságot nyert, a németek két bronzérmet szereztek. A siker titka a harciasság, a nemzeti felsőbbrendűségből fakadó magabiztosság és a félelem a vezér bosszújától.

Az autoritárius rezsimek közül kétségkívül a katonai diktatúrák csapatai érték el a legjobb eredményeket. A hetvenes és nyolcvanas években Brazília és Argentína sorra nyerte a világbajnokságokat. De – ismeri el Foer – a többi dél-amerikai állam még a katonai diktatúra bevezetésével sem írt focitörténelmet.

A szociáldemokrácia viszont a katonai diktatúrákat is felülmúlja. A szociáldemokrata kormányzású országok hat világbajnoki címmel büszkélkedhetnek, és rendszerint még a fociban kevéssé kiemelkedő, kisebb szociáldemokráciák válogatottjai is legyőzik az autoritárius rezsimek csapatait – vonja le a következtetést a statisztikákból Foer.

A siker záloga Foer szerint az, hogy „a szociáldemokrácia az egyént és a szolidaritást egyaránt fontosnak tartja”. A fasiszta és kommunista országok válogatottjaiban a túl nagy csapatszellem elnyomja a tehetséges zseniket. A katonai diktatúrák csapataiban ennek épp a fordítottja történik. A szociáldemokráciában viszont a csapatszellem és a kiemelkedő teljesítményre képes játékosok jól megférnek egymással.

Foer inkább csak viccnek szánta az összehasonlító fociológiát, de sokan máris komolyan vették. Az egyik olvasó azt kifogásolja, hogy a szerző a szabad világot azonosítja a szociáldemokráciával, és alaposabb analízist követel. Egy másik azt javasolja, hogy különböztessék meg a szociáldemokrácia alfajait is. De leginkább az a diák jött lázba, aki hasonló témában írja szakdolgozatát, és Foer cikkén felbuzdulva új fejezetbe kezdett.

Az 1934-es VB plakátja (részlet)