A hagyományok őrei
Az első egy konkrét és személyes élmény. Nem szeretnék Magyarországra visszamenni, mégis mellbe vág az a tény, hogy azon a budapesti egyetemen, ahol harminc éve diplomámat szereztem, sosem lehetnék professzor. Nagydoktorimat ugyanis nem a Magyar Tudományos Akadémiánál szereztem.
Hanem Dániában, a Királyi Állatorvosi és Mezőgazdaság-tudományi Egyetemen, ahol a feltételek legalább háromszoros teljesítményt követeltek meg az én szakmámban. A forma kedvéért az oklevél átvétele után azonnal kértem honosítást, amit egy bürokrata homoid (az MTA rendes tagja és vezető tisztviselője) csípőből utasított el, hivatkozva a szabályra: a nagydoktori Magyarországon nem fokozat, hanem cím, és mint ilyen, nem honosítható (az is okos ember volt, aki ezt kitalálta). Továbbá közölte velem, hogy Dániában nincs is nagydoktori, és amit én szereztem, az egy magyar PhD-nek felel meg. A magyarországi PhD-nek akkor már tizenkét éve birtokában voltam, és ennek megléte alapfeltétele volt a dániai nagydoktori benyújtásának is. Tehát a levélíró szerint vagy csaló, vagy tök hülye vagyok. Ehhez csak annyit tehetek hozzá, hogy a nagydoktorit Őfelsége II. Margit, Dánia királynője jelenlétében nyújtották át nekem és abban az évben egyetlen társamnak. A magyar akadémikus pimasz megjegyzése az egész dán tudományt sértette, azt a rendszert, mely számomra, senkiházi jöttment számára öt év alatt a legmagasabb fokozat elérését lehetővé tette. Kizárólag a teljesítményt értékelve. Hosszú ideig fontolgattam, hogy hazamegyek és felpofozom az akadémikus urat.
Mondjuk, nekilátnék, összeraknék egy otthoni disszertációt, és pár éves huzavona után az MTA nagydoktorává válnék. De a neheze még csak ezután jönne. A véletlenek (?) sajátos összjátéka folytán számottevő közleményeim 90 százalékát külföldön írtam. Az MTA gondosan megfogalmazott szabályai szerint csak annyi külföldön született cikkel pályázhatok, amennyi Magyarországon megírttal. Vagyis tudományos munkám négyötödét kukába dobhatom. Az a pályázó, aki négyszer kevesebb közleményt jelentetett meg, de ezek felét Magyarországról, röhögve lesöpör engem. (Vannak egyéb megszorítások is, de ezeket hadd ne részletezzem). Valószínűleg egyetlen külföldön dolgozó magyar kollégám sem fog a fentiek miatt ombudsmannért kiáltani, vagy brüsszeli bíróságokhoz folyamodni. De pályázni és hazamenni sem fog. Persze nemcsak ezért. Mégis furcsának érzem, hogy mindezt otthon meg merik tenni. Van hozzá bátorságuk. Van bőr a képükön.
Összehasonlításképpen hadd említsem meg, hogy nem különösebben kiugró életrajzommal a szakterületen kiírt professzori állásra a világon bárhol, San Franciscótól New Yorkig, Cambridge-től Melbourne-ig elfogadnák a pályázatom. Más kérdés, hogy nyernék-e. De Budapesten azt sem engednék, hogy részt vegyek a versenyen.
Ha Schumacher és társai esetében azzal állna elő a rendezőbizottság, hogy előbb szerezzék meg a magyar jogosítványt (KRESZ, műszaki, vezetés), aztán induljanak el legalább harminc magyar gokartversenyen, hogy kvalifikálják magukat, valószínűleg sok magyar győzelem születne Mogyoródon, pár tucat családtag jelenlétében, de még a kurvák is tiltakoznának az elveszett üzlet miatt. A tudományban ez tolerálható, sőt kívánatos.
Mert nem hiszem, hogy az MTA tiszteletreméltó tagjai különösebben érdekeltek lennének kemény versenyek generálásában, motorok dübörgésében. Az épület és a struktúra a konflisok és batárok korában készült, és, mint sokan büszkén vallják, azóta sem változott. Az urak nemes hagyományokat említenek, és a magyar tudomány nemzetközi tekintélyét őrzik. Vajon hol? A koronához és a palásthoz hasonlóan ezt is szívesen megmutatnám dán barátaimnak. Nem lelem.
A magyar tudománynak nincs kiemelkedő nemzetközi tekintélye. Ha voltak világraszóló sikerek, azok zömét rebellisek érték el. Akiket már jó előre kikergettek az országból (általában nem fasiszták vagy kommunisták, hanem a tudományos élet mindenkori vezetői). Érdemes lett volna megkérdezni, hányan vallották az emigránsok közül magyar sikernek a Nobel-díjat. A mai, külföldre tuszkolt generáció többsége magyar embernek, de francia, amerikai vagy dán kutatónak tekinti magát - még akkor is, ha egy árva szót nem beszél a befogadó ország nyelvén. Szégyen és nem dicsőség a magyar tudomány számára ez a százéves exodustörténet.
Vagy az otthon maradottakat említsem? Nem különös, hogy Semmelweisről, József Attiláról egyetemet nevezünk el, azt az egyetemet, mely megtiporta, megalázta őket, mely komolyan közrejátszott tragikus végzetükben? Akik ma az ő örökségük fényében csillognak, másképp viselkednének-e, mint Horger Antal úr?
Két éve leírtam (Vajta Gábor: Egy klónozó vallomásai, Noran, Budapest, 2004) kevesen olvasták - talán most többekhez eljut.
"...sok, itt meg nem nevezett európai országban ... a főnökök jelentős része, mondhatnám többsége korlátolt, kisstílű, ambiciótlan, öncélúan karrierista bürokrata. Ezeknek nem nagyra törő, értelmes, lelkes fiatalokra van szükségük, hanem engedelmes csinovnyikokra, akik végrehajtják utasításaikat. Teammunkáról hablatyolnak, mely szerintük a modern kutatás alfája és ómegája, megfeledkezvén arról, hogy ha valóban csoportmunkára van szükség (távolról sem annyiszor, mint egyesek vélik), azt is csak szuverén, kreatív egyéniségek képesek megfelelően irányítani. Ők persze erre tökéletesen alkalmatlanok, de ha véletlenül felbukkan ilyen ember az intézetükben, sürgősen kirakják a szűrét. Még csak különösebb problémát sem jelent ez számukra, hiszen az ambiciózus kutatóknak tudományos céljaik vannak, és amatőrök a kamarillapolitikában. Mihelyt pedig az oda nem illő elemek eltűnnek (külföldre, vagy más, jól fizető szakmákba), szabaddá válik a tér egymás és önnön válluk veregetésére, és a rendelkezésre álló pénzek urambátyám elosztására. Ez a rendszer hihetetlen stabilnak tűnik, olyan ritka társadalmi struktúrának, mely minden jobbító szándékkal ellenszegülve képes önmaga folyamatos újratermelésére, sőt erősítésére, ellenállva a körülötte zajló legradikálisabb politikai és társadalmi változásoknak is.
...Tisztességes, becsületes emberekből vannak még tartalékaink. Karrierista pojácákból igencsak jól állunk. De hiányoznak az öntörvényű, kezelhetetlen, sem Istent, sem embert nem ismerő, erőszakos és vasakaratú egyéniségek. Akik nem a problémával, hanem csak és kizárólag a megoldással törődnek. Akikben az erőszakosság és az öntörvényűség egy magasabbrendű ítélőképességgel is társul, mely végletes egyéniségüket a helyes úton tartja."
Rebellis alkatunkból adódóan Magyarországon ezek az egyéniségek (ma még) folyamatosan újratermelődnek, hogy aztán az MTA által sokszor emlegetett hagyományok szellemében megtiporják és/vagy elkergessék őket.
Elismerem, nem könnyű ezeket az embereket felismerni, értékelni, megtartani és támogatni. De van, ahol sikerül. Példa rá számos ország a Lajtától nyugatra, vagy a Bajkáltól keletre.
A pénzen múlik? Aligha. Szingapúr harminc éve ezer bajjal küszködött, ellenségek vették körül, semmije se volt, csak előrelátó vezetői. Akik a külképviseletek segítségével végigböngészték a fejlett világ egyetemeit, megkeresték az ígéretes maláj, indonéz és kínai diákokat, és felajánlották nekik: jöjjenek Szingapúrba, a hazaihoz hasonló környezetbe. Megbecsülést és lehetőséget kapnak. Akkor még szükség volt ilyen akciókra. Ma már a fejlett világ kutatói számára jelent megtiszteltetést, ha Szingapúrban dolgozhatnak.
Vagy említsem Kínát? Kínai diákjaim csak mosolyognak, ha a magyar helyzetről mesélek nekik. Kína csak egyet kér külföldön sikert elért kutatóitól: az év egynegyedét töltsék otthon. Ennek fejében munkacsoportot kapnak, pénzt, házat, gépkocsit - indulásként. A ház, a gépkocsi persze csak Kínában nagy szó, de mit lehetne elérni harminc-ötven csillogó szemű lelkes kínai kollégával, ha itt, a messze északon három kínai munkatársam egy év alatt annyit alkotott, hogy tele van velük a dán sajtó...
Nekünk, magyaroknak nem kellene otthon gépkocsi, ház, felajánlott labor, csak korrekt, tiszta, és a teljesítmény alapján ítélő tudományos struktúra. De hát, ha ez lenne, el se jöttünk volna otthonról.
Summa summarum: a magyar tudóstársadalom vezetőit, mindenekelőtt az MTA-t súlyos felelősség terheli a nemzeti kincs - legalábbis passzív - eltékozlásában és visszaszerzésének tudatos, aktív meggátlásában játszott szerepe miatt.
Meggyőződésem, hogy ez a testület eredendően alkalmatlan az önmagának követelt hatáskör felelős ellátására, a feladatok elvégzésére, a kiterjedt kutatóhálózat hatékony működtetésére, a jövőbeli kutatónemzedék kibontakozásának elősegítésére. Alkalmatlan volt a múltban, alkalmatlan a jelenben, és még inkább alkalmatlan lesz a jövőben.
Egy testület, mely számtalan partikuláris érdek aprólékos egyeztetésével hozza meg döntéseit, sosem lesz képes radikális változtatásra, sem önmagát, sem az általa birtokolt intézményhálózatot illetően. Kemény, határozott és karakán fellépésre az MTA az elmúlt tizenhat évben csak egy tekintetben volt képes: több pénzt követelni a mindenkori kormánytól, hogy szétoszthassa a kiterjedt kutatóhálózat finanszírozására.
Ilyen osztogatásra való pénz pedig egyre kevesebb van, és még kevesebb lesz. Nemcsak Magyarországon, hanem a világ legtöbb országában. Ma kutatni (beszéljünk akár alap-, akár alkalmazott kutatásról) csak világszínvonalon érdemes. Mire megyek azzal az információval, amit a szomszéd labor produkál egy gyatra kísérleti rendszerben, ha az internetről hamarabb le tudom tölteni, mit csináltak a legjobbak Japánban. Miért szerencsétlenkedjem a fővárosi kétbalkezes kolléga sejttenyészetével, ha ugyanannyi idő alatt megjárom az utat a csúcsmintákat produkáló Cambridge-be.
Kutatóhelyet fenntartani azért, hogy kutatóhelyet tartsunk fenn: ezt még a leggazdagabb országok sem engedhetik meg maguknak. Dániában például évek óta folynak a radikális leépítések. A kutatócsoportok között szelektálni kell, és csak azokat szabad megtartani, melyek középtávon (4-5 év alatt) élvonalbeli, elsőrangú kutatásra képesek. Ezeket viszont nem fenntartani, hanem támogatni, futtatni, menedzselni kell. A többi labort be kell zárni, le kell bontani, a területet fel kell szántani, és sóval be kell hinteni. Ha fel tudtunk számolni gazdaságtalan bányákat és vasúti szárnyvonalakat, ha a karcsúsítás jegyében el tudunk bocsátani több tízezer közalkalmazottat, akkor be kell zárni az improduktív kutatóintézeteket is.
Hogy melyek legyenek azok? Na, hát pontosan ez az, aminek meghatározására az MTA és a hasonló testületek eredendően képtelenek - éppúgy, mint a tehetséges kutatók kiválasztására és megőrzésére. A döntést rá lehetne bízni egyrészt a valóban pártatlan, kívülálló és minden érdektől mentes (a magyarországi viszonyokat ismerve: mindenképp külföldi) szakértők által elbírált pályázatok rendszerére - komoly összegekkel, melyek a fenntartási és működtetési költségek túlnyomó részét fedezik; másrészt a piaci versenyképességre (Uram bocsá', az alapkutatások egy részénél is).
Mindezek részletes tárgyalása meghaladja e cikk kereteit és némiképpen a szerző képességeit is. Meggyőződésem, hogy, ami máshol működik, több-kevesebb igazítással Magyarországon is működtethető lenne. Ha megtalálnánk a módját, hogy lehet elmozdulni a holtpontról.
Sajnálom, de kívülről szemlélve alig kerülhető el a párhuzam az MTA és az MLSZ között. A külsőségek mások, zajos botrányok helyett hűvösen emelkedett légkör, de az eredmény csaknem ugyanaz. Zuhanó teljesítmény, megújulásra képtelen, de ősi jogait betegesen féltő struktúra, pénzhiány és arra való hivatkozás, külföldre távozó tehetségek. Hogy ott azért még nem tartunk? Valóban nem. Ma még van néhány magyar ember egy-egy Manchester United vagy Barcelona szintű kutatócsapatban, van néhány kiugró tehetség a magyar laborokban.
Ma még van.
