A kilencvenes évek közepén egy ifjú holland közgazdász, André Nijsen kidolgozott egy aránylag egyszerű és pontos módszert, amelynek segítségével megállapítható, hogy mennyibe kerül a vállalkozásoknak az állami bürokrácia által rájuk rótt információszolgáltatási és nyilvántartási kötelezettségek teljesítése. Össze kell szedni az adatokat, adatlapokat kitölteni, tárolni és továbbítani. Ez sok alkalmazott sok-sok munkaóráját emészti fel, amit mind meg kell fizetni.

Mire Nijsen 2003-ban védte meg doktori disszertációját, nem is lett volna szükség a szexi főcímre: A polippal táncolni. Megelégedhetett volna akár a kivételesen unalmas alcímmel: A vállalkozások információszolgáltatási kötelezettsége a szociális jogállamban a közigazgatás szempontjából. A holland kormány addigra már úgyis ráharapott az ötletre.

Nijsen Standard Cost Modelnek nevezett módszerével kiszámították, hogy a holland magánszektor adminisztratív terhei 2002-ben 16,4 milliárd euróra rúgtak. A kormány ezért elhatározta, hogy az adatszolgáltatási kötelezettségek lefaragásával 2007-re 4,1 milliárddal csökkenti a költségeket. Ha ezt sikerül elérni, akkor a GDP 1,5 százalékkal, a termelékenység pedig 1,7 százalékkal növekedhet.

A modell hívei tisztában vannak vele, hogy a mérés önmagában nem old meg semmit. A különböző érdekképviseletek, civil szervezetek és szakpolitikusok arra törekszenek, hogy új meg új szabályokat vezessenek be, a magánszektor pedig tiltakozik az adminisztrációs terhek növelése ellen. „Ezt a hatalmi kérdést nem oldja meg a modellem – mondja Nijsen –, de átláthatóvá teszi a dolgot, és felvértezi a közvéleményt a bürokrácia elleni harcban.”

A megoldás érdekében a kormányok – Hollandia után az Egyesült Királyságban, Svédországban, Dániában, Norvégiában és Belgiumban – egymás után állítanak fel olyan testületeket, amelyek megállapítják az asztalra kerülő szabályozási javaslatok költségvonzatát. Most Németországon a sor.

A Bundestag május 11-én tárgyalta első olvasatban a kancellária mellett működő Nemzeti Normaellenőrzési Tanács létrehozását célzó törvényjavaslatot. Az előterjesztő koalíciós pártok nem győzték hangsúlyozni, hogy nem valami „politikai cenzornak” akarják alávetni a kormányt és a törvényhozást. A tanács feladata csupán a „módszertani felügyelet”.

Bár a javaslatot még az ellenzéki pártok is helyeselték, többen felhívták a figyelmet a helyzet iróniájára: egy új bürokrácia küzd a bürokrácia ellen. Igaz, a tanács tagjává kinevezendő tekintélyes szakértők nem kapnak tiszteletdíjat, de munkájukat adminisztratív apparátus segíti, amely nyilván kérdőíveket töltet ki – jó pénzért.