Alperese a magyar állam
Eljött hozzám egy barátnőm, aki most 93 éves, és hozott egy betétkönyvet, amelyben az édesapja helyezett el a javára 4500 dollárt a Magyar-Olasz Bankban - idézi fel a perek egy évtizeddel ezelőtti kezdetét az ügyvéd. Akkor Gál Péter arra hivatkozva fordult a bírósághoz, hogy egy 1952-ben hozott jogszabály kimondta: a magyar állam szavatolja a bankbetétek visszafizetését. Ezt a pert először megnyerte. A bíróság kimondta, hogy az állam köteles a tőkét és annak több mint fél évszázad alatt felhalmozódott kamatait a felperesnek visszafizetni.
A tárgyaláson az államot a Pénzügyminisztérium megbízottja képviselte, aki nem nyugodott bele az ítéletbe. Fellebbezett, és másodfokon, majd később a Legfelsőbb Bíróságon is elutasították az ügyvéd keresetét. Az ítéleteket azzal indokolták, hogy az 1952-es jogszabály nem visszamenőleges hatályú, és egyébként is csak az OTP-re vonatkozott.
A nem mindennapos pernek azonban ennek ellenére is híre ment. Számos holokauszt-túlélő kerítette elő régi, megsárgult betétkönyvét, és fordult az ügyvédhez, aki okulva a történteken, másféle megoldást keresett. Addig kutatott levéltárakban és könyvtárakban, amíg előásott más, meggyőzőbbnek ígérkező jogszabályokat. Rátalált az 1944-ben hozott 1600-as számú miniszteri rendeletre, amely bizonyítja, hogy a zsidó lakosság - amelynek akkor minden, még olyan apró vagyontárgyát is, mint egy szőnyeg vagy értékpapír, be kellett szolgáltatnia - kényszer hatására tette bankba a pénzét. Mint egyik beadványában fogalmazott, a felperesek a takarékszerződéseket erőszak és fenyegetés hatására, akaratuk és jobb meggyőződésük ellenére, kiszolgáltatott állapotukban kötötték meg. Márpedig a kikényszerített szerződés a polgári törvénykönyv szerint semmis. A következő keresetekben többnyire már nem a betétek visszafizetését, hanem azt kérte a bíróságoktól, hogy a kényszer hatására kötött szerződéseket annak rendje és módja szerint minősítsék semmisnek.
Ezt az elégtételt azonban eddig egyetlen esetben sem kapta meg. Pedig elmondható, hogy mindent elkövetett, s még a nyilvánvaló történelmi tényeket is mindig kész volt dokumentumokkal bizonyítani. Az egyik per során például úgy látta, hogy a fiatal bíró nem érti pontosan, mit jelent az 1600-as rendelet fenyegetése, miszerint azokat, akik nem tesznek maradéktalanul eleget a rendelet előírásainak, internálják. Akkor olyan tekintélyes tudóst vitt magával a tárgyalásra, mint Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi, aki tanúsította volna, hogy az internálás akkoriban nem holmi ideiglenes kitelepítést, egyszerű átköltöztetést jelentett, hanem bevagonírozást és elhurcolást a már régóta füstölő krematórium előszobájába, a haláltáborba. A főrabbi tanúskodására azonban formai ok miatt nem került sor: az ügyvéd elmulasztotta előre bejelenteni, hogy kéri a tanú meghallgatását.
Egy másik ügyben elnapolták a tárgyalást, mert a betétkönyvből, amelyet 1944-ben a rendeletnek megfelelően zároltak, valaki kivette a betét egy részét. A betét tulajdonosa aligha lehetett a tettes, mivel ő a kivét idején a dachaui koncentrációs táborban raboskodott.
Más valaki 1944-ben a mindszenti takarékszövetkezetben helyezte el beszolgáltatandó pénzét. A bíróság, amely abból indult ki, hogy az állam csak az OTP-ben elhelyezett betétekért áll jót, nem látta bizonyítottnak, hogy a vidéki takarékszövetkezet jogutóda az OTP lett. Gál Péter viszont tudta, hogy így történt - a mindszenti takarékszövetkezet mint a szeged-csongrádi takarékszövetkezet része, beolvadt az OTP-be -, és megtalálta azt a szakértőt is, aki kész a történteket hitelt érdemlően tanúsítani. A tanút azonban a bíróság nem idézte be. Akadt olyan ügyfele is, aki az akkor létezett számlapénzben, aranypengőben helyezett el betétet. Az ő esetében az alperesek azt kifogásolták, hogy - bár annak idején egy aranypengő 0,26 ezrelék színaranynak felelt meg - nem lehet megállapítani a számlapénz mai értékét.
Az egyik tárgyaláson botrány tört ki, mert az ügyvéd elragadtatta magát. Mérgében kiabálni kezdett, amiért a Magyar Nemzeti Bank képviselője azt találta mondani, hogy a vagyonelemek kötelező beszolgáltatása nem kényszer volt, hanem gazdasági szükségszerűség. Ezt a fogalmazást a bíró is megsokallta, mire a bank képviselője a jegyzőkönyv tanúsága szerint így helyesbített: azt akarta mondani, hogy a pénzüket bankba helyezők számára volt gazdaságilag szükséges a betét, méghozzá azért, hogy pénzük kamatozzon. A korrigálás sem aratott osztatlan sikert, mivel tudható, hogy a bankok kötelesek voltak az így szerzett betéteket azonnal zárolni, ahogyan az 1600-as rendelet fogalmaz: "a betétkönyvbe helyezést követően a követelés zár alá helyeztetik".
A perek egy része még nem zárult le, de már újabbak is indulnak. Az ügyvéd, aki eddig egyetlen pert sem nyert meg jogerősen, még reménykedik. Hivatkozik egy 1946-ban hozott jogszabályra, amely szerint a zsidótörvények jegyében elrabolt értékeket "a magyar állam nem veheti igénybe, mert az ártatlanul kiontott vér nem lehet számára vagyoni bevételek forrása", és idézi a párizsi békeszerződés idevágó cikkelyét is, amelyben a magyar állam vállalta, hogy a sérelmet szenvedettek "javait, törvényes jogait és érdekeit visszaállítja".
Az ügyvéd türelmes, egy évtizednyi tapasztalat birtokában is azt mondja, nem hagyja annyiban, nem adja fel. Addig harcol, amíg a bíróság legalább annyit deklarál, hogy igazságtalan volt arra kötelezni a magyar zsidóságot, amire az idézett rendelet kényszerítette. Legalább erkölcsi elégtételt akar szerezni védenceinek.
