Ha július, akkor művészeti fesztivál a Káli-medencében, s ha június, akkor segélykiáltás a főszervező színidirektortól. Bejáratott menetrend, amelyhez mindenki rutinosan igazodik. A szervezők év elején nagyot álmodnak, 300-400 millió forintos programról szőnek vágyképeket. A madarak első tavaszi füttyére aztán felére faragják a költségvetést, s mire eljő a nyár, már látják, amit korábban is: bőkezű állami támogatás nélkül baj lesz. S mivel a búsongás kellő sajtóvisszhangot kap - lásd: június, zöldár, fagylalt -, ilyenkor rendszerint jön egy politikus, aki némi médiafelhajtás mellett megnyitja az állami kasszát.

Márta Istvánnak persze teljesen igaza van. Messze földön híres megarendezvényt kreált a semmiből, "vidékre" csempészte, meggyökereztette a "pesti" magaskultúrát, közben vidéket fejlesztett, munkalehetőséget teremtett. Érthető az igény, hogy mindezt támogassa az állam, hiszen a rendezvény - így a direktor - nonprofit és közszolgálati. Mi több, Márta Istvánnak már tavaly ősszel is igaza volt, amikor az Országgyűlés kulturális bizottságának ülésén mondta el, hogy kaotikus a fesztiválokra jutó állami források odaítélése, szinte áttekinthetetlen, hányféle pályázaton hányféleképpen lehet támogatásért folyamodni, nem beszélve a kulturális alap, no pláne annak miniszteri kerete felhasználásáról.

A kultúrára fordítható költségvetési pénzről egyébként is mindössze két dolgot lehet tudni: azt, hogy kevés, és hogy a források teljesen összehangolatlanok. Emlékeim szerint legutóbb Medgyessy Péter ígérte meg - épp Kapolcs kapcsán -, hogy észszerűbben gazdálkodnak a kultúra, a turizmus és a vidékfejlesztés e célra fordítható összegeivel. E helyett lett az, ami: a kultúra forrásait harminc évre blokkolta a Művészetek méregdrága Palotája, a többi terület meg hasraütésszerűen hol pályáztat, hol meg sajnálkozón széttárja a karját. Magyarországon még álmodni is kár a brithez hasonló szerencsejátékalapról vagy más, átláthatóan működő, stabil állami támogatásról.

A többit mindenki tudja, aki olvas újságot. Ciklusról ciklusra tologatott állami kulturális beruházások, rövidebb múzeumi nyitva tartás és fűtetlen olvasóteremmel működő könyvtárak, költségvetési maradványpénzekből nagy hangon beharangozott közművelődési programok, amelyek mire meggyökereznének, már lehet is aggódni, hogy lesz-e folytatásuk.

Kapolcs ehhez képest szerencsés. Tizennyolcadik éve fejlődik, izmosodik, a világ boldogabbik felén már természetes lenne, hogy ezzel a múlttal, potenciális szponzori háttérrel nagyjából eltartja magát. Nálunk más a természetes: az kap, aki rivaldafényben jajveszékel. A többi nélkülözőnek úgysincs PR-értéke.