Tartalmát az tette rokonszenvessé a Fatahhoz kötődő és a Hamasz-kormánnyal konfliktusban lévő palesztin elnök, Mahmud Abbasz számára, hogy barát és ellenfél konszenzusa sejlik mögötte. Éspedig abban az alapkérdésben, hogy Izraelnek a létezéshez való jogát nem lehet elvitatni. Ezt a jogot a Hamasz elvitatja. Kitalálta tehát Abbasz elnök, hogy ezt a börtönpapírt népszavazásra bocsátja, s a referendum várhatóan pozitív eredményével teremt magának legitimációt az Izraellel folytatandó tárgyalásokhoz.

A taktikai megfontolást érteni vélem mögötte. Abbasz "be akar tenni" a Hamasznak, ha úgy tetszik, saját törvényes kormányának. Ehhez sok szerencsét lehet kívánni neki, hiszen az elnök számára, ha valóban tárgyalni akar Izraellel, nincs más választás, mint megkerülni a kormányt, amely váltig úgy tesz, mintha 1936-ot vagy 1947-et írnánk, s nem egy nálánál ezerszer erősebb, nemzetközileg elismert állammal, hanem zsidó szabadcsapatokkal állna szemben.

Csakhogy ez az egész tragikomikus. Tegyük fel, hogy a palesztinok megszavazzák a "börtönpapírt". De mi van ekkor? Illetve mi nincs? Az elnök nem kap felhatalmazást ahhoz, hogy Izraelt elismerje. Ahhoz sem, hogy érvényesnek mondja az eddig megkötött izraeli-palesztin megállapodásokat. Ahhoz sem, hogy lemondjon az erőszakról és feloszlassa a fegyveres terrormilíciákat. Ahhoz sem, hogy lemondjon Jeruzsálemről. Ahhoz sem, hogy lemondjon az összes palesztin hazatérésének jogáról. Folytatni sem érdemes. Mahmud Abbasz ma valami olyasmiért harcol, ami közönséges anakronizmus. Amin már Arafat is rég túljutott az izraeliekkel.

Ehud Olmert kormánya épp ezért jeges közönnyel szemléli a palesztin elnök erőfeszítéseit. Ez a kormány éppenséggel a Hamasszal halad párban. Mégpedig abban az értelemben, hogy miként amaz, ő sem tágít nyerő választási platformjától. A Hamasz Izrael likvidálására esküdött fel, amihez persze se ereje, se eszköze; Olmert pártja meg Izraeli Állam végső határainak egyoldalú kijelölésére, amihez azonban neki az ereje is, az eltökéltsége is megvan. Nincs olyan tárgyalási alap, amit Olmert fel tudna kínálni a Hamasz-kormánynak és fordítva. Abbasz ebben a képletben egyszerre tragikus és komikus - majdnem fölösleges - figura.

Végül nem feledhető, hogy a dolgok jelenlegi állapotában a palesztinok inkább egymásra lőnek, mint Izraelre; igaz, egy kicsit a Kasszám rakétákkal, Gázából arra is, de ezért a Hamasz és társai súlyos árat fizetnek. Nem csak azzal, hogy az izraeliek brutálisan megfizetnek, azzal is, hogy a kormány nemzetközi elszigeteltsége, ha úgy tetszik: kiéheztetése nőttön nő. Cinikus pillantások kísérik a fegyveres palesztin szervezetek egymásra zúdított tüzét. Mi végre vajon ez az egész, mi végre?