Persze leginkább úgy, ahogy a magyarok is. Illetve. Néha jobb is, hogy nem. Nem kell idegelni. A "semleges néző" ugyan értelmetlen jelzős szerkezet, mert vagy ide, vagy oda, de drukkol, aki néző, a teljesen elkötelezett, halálos drukkolás, amely nemzeti válogatott esetében többnyire nemzeti minimum, tényleg eléggé beszűkíti a tudatállapotot, mint M. Giorgio Richárdét a savanyú cukor, és bizony nem vesz észre annyi szépet és finomat a játékban, mint amennyit az ugyan nem semleges, de érzelmileg kevésbé involvált néző; igaz, az meg, az involvált, a halálos drukker másutt, máshogyan tapasztal, nyer sokat, érzelmi vonalakon, ugye.

Ráadásul a magyar futball néven ismert tünetegyüttes kórokozóinak nem is kell ott lenniük a vébén, hogy idegesítők tudjanak lenni. Az ilyenkor csúcsra járó érdeklődés amúgy is a tévékbe löki őket, ahol aztán hallhatjuk, miként okoskodnak a magyar futball megmentéséről azok, akik idáig juttatták. Fantasztikus ötleteik tudnak lenni, például, hogy adjunk több pénzt nekik.

Mindegy tehát, hogy hogyan vébéznénk, ha.

Az mégis különös dolog, hogy a világ legnagyobb médiaeseménye épp azt az orgánumot érdekli a legkevésbé, amely Magyarországon a közvetítési jogokat birtokolja. Az újságok, internetes oldalak vébémellékleteket készíte-nek, nagy adatbázisokat, statisztikákat kínálnak, elemeznek, latolgatnak, és persze nyomják a híreket. A Sport 1-en hetek óta megy egy zseniális vébétörténeti sorozat (csak a kommentárszövegek szörnyűek, és Faragó Richárdék helyében nem vállaltam volna, hogy olyan rosszul lefordított mondatokat mondassanak velem, mint például "a spanyolok mindent megtesznek, hogy a kapuba juttassák a labdát" vagy hogy "Maradonának lenni mindig is hatalmas terhet jelentett"), amiből rá kellett jönnöm, hogy utólag sokkal jobb vébét nézni, nem kell a gyilkosan unalmas meccsekre pazarolni az időt; szóval kiderült, hogy nagyszerű másfél órás filmek készíthetők egy-egy világbajnokságból.

Tehát a magyar média nagyobb része pörög, mint Hajszán Gyula az alapvonalon. Ehhez képest bekapcsolja az ember péntek este a vébéközvetítésre jogosult RTL Klubot, hogy megnézze a lengyel-ecuadori rangadót (kikimeccset), nem annyira dvábrátánki alapon, hanem ez a lengyel csapat kábé magyar is lehetne, mindegy, tehát bekapcsolja, erre mit lát? Hogy a barátokköztös hétköznapi köcsögök köcsögölnek a képernyőn, mintha az égvilágon semmi sem történt volna, mintha nem volna futball-világbajnokság éppen. Jó, hát az ország nagyobbik felével szépen ki van cseszve, de az ember nem akad fönn ezen, amikor van neki hat tucat csatornája, megy át a Sport Klubra vagy mire, és nézi ott a lengyeleket.

Viszont most már, túl nyolc meccsen, nyugodtan ki lehet mondani, hogy ilyen lapos, ötlettelen, tartalmatlan műsorokat csinálni a világ legnagyobb médiaeseményéből nem egyszerűen szakmai hiba vagy inkompetencia, ez már a pofátlanság határán van túl.

Az RTL-en abból áll a vébé (egyébként jó pont azért, hogy focivébének hívják, és nem vb-znek meg labdarúgóznak), hogy egy ember jól-rosszul lekommentálja a meccset, egy másik ember meg a stúdióban összefoglalja, hogy mit kommentált az előző. Mindkettőjük mellett ül egy-egy szakértőnek kinevezett magyarfocista, akinek az a dolga, hogy mindazokat a szörnyű közhelyeket és sportbikkfanyelvi fordulatokat elmantrázza, amelyeket a riporterek valami miatt kihagytak.

Egy rohadt komputeranimáció, egy-egy játékosadatlap, saját statisztika, valami kis elemzésszerű, rovatka, esetleg érdekes kis hírek a helyszínről, horribile dictu: interjúk, megszólalók, legalább egy szerencsétlen utca embere - semmi. Egyetlen halovány kis ötletet sem bírt kiszenvedni magából Magyarország legnagyobb tévéje. Mintha 1978-ban lennénk. Egy dolog jelzi talán, hogy mégis 2006-ban: a megalázó, szellemi fogyatékosoknak való esemesjáték.

Abból legalább az kiderül, mit gondolhat az RTL Klub
a nézőiről.

www.nol.hu/szerda