A centrális helyzetű, nagy országok külpolitikája elsősorban a saját pozícióik kiterjesztésére és a többi hasonló aktor befolyásának korlátozására irányul. A kisebb szereplők ritkán formálják a világpolitikát (habár az sem kizárt), törekvéseik célja egyrészt a nagyhatalmakhoz, másrészt az egymáshoz való viszonyuk meghatározása. Mindkét összefüggésben a biztonság és az anyagi gyarapodás feltételeinek alakítása az alapvető kérdés. Ezen kívül kényes probléma, kivált a kisebb közösségek számára, identitásuk megőrzése és elfogadtatása szűkebb és tágabb környezetükben. Ezekből az elemekből épül fel a nemzeti érdekérvényesítésnek az a rendszere, amelyet külpolitikának nevezhetünk.

Magyarországnak olyan körülmények közepette adatott meg ismét a szuverén külpolitizálás esélye, amikor az államok közötti viszonyokból szőtt, "nemzetközi" kapcsolati háló klasszikus normarendszere már erősen bomlásnak indult, és az egyéb, nem állami aktorok - nemzetközi szervezetek, vállalatok, pénzintézetek, mozgalmak stb. - szerepe lényegesen megnőtt. A külpolitika változatlanul állami feladat, azonban a XXI. század elejére az államok külső környezetét a hagyományos helyzettől és felfogástól eltérően nemcsak más államok alkotják, hanem egyéb szereplők is. Új dimenziót és mozgásteret kínálnak általában a nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt a katonai szövetségek és a gazdasági-politikai integrációk. Az államokat átszelő, nemzetközi - pontosabban transznacionális - vállalatok, pénzintézetek érdekérvényesítő ereje a nagy államokéhoz hasonlítható. Más, nem kormányzati transznacionális szereplők befolyása is jelentős, a környezetvédőktől vallási szervezeteken át a hálózatosan szerveződő terrorista mozgalmakig. Az állami külpolitikának komolyan kell számolnia ezekkel a dimenziókkal, amelyek némelyike segítséget is nyújthat, például egyházak, nem kormányzati szervezetek (NGO) is mozgósíthatók a közös érdekek külső érvényesítésére.

A NATO- és EU-csatlakozással az integrációs cél 2004-re megvalósult, a jószomszédi kapcsolatrendszer az integrációs betagozódásnak egyenes függvénye, a határok túloldalán élő magyarság helyzete pedig a szomszédsági viszony egyik kulcskérdése. Ily módon a korábbi "hármas prioritás" az eredeti megfogalmazásban és kontextusban meghaladottá vált. Legkésőbb 1998-ban, a NATO- és EU-csatlakozási tárgyalások megindulásakor ideje lett volna új, további külpolitikai célokat kidolgozni. Az Európai Unió nagyarányú bővítésének eldőltével és a csatlakozási tárgyalások 2003 végi lezárásával a külpolitikai prioritásváltás már végképp halaszthatatlanná vált. A miniszterelnökök - Medgyessy és Gyurcsány - jó irányú és nagyobbrészt sikeres külpolitikai lépéseket tettek, olykor a külügyminisztereiktől függetlenül, ám az új magyar külpolitikai doktrína megalkotása továbbra is várat magára.

Milyen tartós elemekből építhető fel a XXI. század első évtizedeinek magyar külpolitikája? Célnak és egyben független változónak a magyar állam és szélesebb értelemben a tömbben élő magyarság biztonsági, gazdasági és önazonossági érdekeinek érvényesítését kell tekintenünk. Ezeket kell azután elhelyeznünk a Magyar Köztársaság külső kapcsolatrendszerének táguló koncentrikus köreiben. A NATO és az Európai Unió tagjaként hosszabb távra is tervezhetünk. Ez a program immár egyértelműen rólunk szól: az integrációs politika már nem a bebocsátás folyamatával és feltételeivel foglalkozik, hanem a NATO-n és az Európai Unión belüli offenzív magyar érdekérvényesítéssel. Legkényesebb gondunk, a határokon túli magyarság ügye nem silányulhat anakronisztikus sérelmi politikává, és kiváltképp nem válhat belőle a szomszédokat ingerlő, "beavatkozási" offenzíva, hanem a halványuló vagy megnyíló határok mentén az egyenjogúságra és a bizalom növelésére épülő, integratív szomszédságpolitika részévé kell fejlődnie. Az új helyzetben Magyarország akár még befolyásos nemzetközi szereplővé is válhat.

A megújuló külpolitikai stratégia megvalósításához alkalmas szervezetre és személyekre is szükség van. A Külügyminisztérium az egyik leghagyományosabb kormányzati szerv, a rendszerváltozás se igen hagyott rajta nyomot. 1996-től kezdve több, egymást követő kormány igyekezett beépíteni a diplomáciai struktúrába az európai integrációt és azzal összekapcsolva a külügyeinkből fájóan hiányzó külgazdaságot. Ez annál is inkább indokolt, mivel külgazdasági forgalmunknak mintegy négyötöde bonyolódik le az integrált Európán belül. Ám a megcsontosodott külügyi szervezet keményen ellenállt, és az első kínálkozó alkalommal - a 2004. évi kormányfőváltást felhasználva - kivetette magából az "idegen testet". Az európai integrációs ügyek az EU fejlesztési alapjaihoz kerültek, amihez kevés közük van, a külgazdaság pedig a Gazdasági Minisztériumban szívódott fel. E mögött a külügyi apparátus konzervativizmusa és pozícióféltése húzódott meg. A Külügyminisztérium úgy vészelte át a piacgazdaság betörését Magyarországra, hogy a saját terepét sikeresen megóvta a versenytől: ugyanaz a zárt, belterjes közösség osztogatta tovább egymás között a külföldi kihelyezéseket, konkurenciát színlelve, azonban ügyesen távol tartva minden kívülállót. Az utóbbi években a gazdátlanná vált apparátus szervezetileg és erkölcsileg szétzilálódott. Közben elhalványult a magyar diplomácia korábbi nimbusza. Habár a szovjet iskolákban nevelkedett diplomaták hasznos nyelvtudással és helyismerettel rendelkeznek, politikai tudományuk túlhaladottá vált. Megváltozott a geopolitikai térség, a moszkvai, belgrádi tapasztalat Kijevben, Almatiban, vagy Szkopjéban már nem érvényes. Az integrációs tárgyalásokon edződött szakértők első vonalát elszívta a NATO és az EU, a helyükön most a második vonal próbálkozik - tisztelet a kivételeknek - kevesebb sikerrel.

A diplomácia nehéz mesterség, körülfonják a díszletek, formaságok, ezért a realitásérzék megőrzésére nagy szükség van. A hajdani dzsentrivilágból, majd a pártállamból származó, hagyományosan rossz magyar külügyi beidegződéseket tartósította a diplomatákat leköröző sajtó és hírszerzők fürgesége és a politika magasabb szféráiban születő döntések bénító hatása. Ha a helyzetelemzést más készíti és a döntéseket is "fent" hozzák, mi marad a "külügyeseknek"? Jó esetben a vacsora ültetési rendjének elkészítése és a tárgyalási emlékeztetők megírása. Nem véletlen, hogy a minisztériumban a fő gond gyakran a "ki hol ül" és a "ki fog jegyzetelni" világrengető problémája, nem beszélve a kocsibeosztás súlyos feladatairól. A Külügyminisztérium akkor fog kibújni a diplomáciai protokoll és a nagykövetségi élet operettvilágából, ha kemény és reális helyzetelemzéseket várnak tőle, és valódi, vérre menő stratégiai feladatokkal szembesül. Az új kormány új esélyt kapott az előrelépésre. Élünk vele?

A szerző egyetemi tanár