„Megengedhető, sőt elkerülhetetlen föltenni a következő kérdést: Vajon Hitler és a nemzetiszocialisták nem azért követték-e el ’ázsiai tettüket’, mert önmagukat és a hozzájuk hasonlóakat egy ’ázsiai tett’ potenciális vagy valóságos áldozatainak tekintették? Nem volt-e a Gulág-szigetcsoport eredendőbb, mint Auschwitz? Nem volt-e a bolsevikok osztálygyilkossága a nemzetiszocialisták fajgyilkosságának ténybeli és logikai előzménye?" – Ezek a kérdések váltották ki azt a vitát, amely hamarosan a „történészvita” nevet kapta. (A fordítást Dalos György visszatekintéséből vettük.)

A szövegrész Ernst Nolte A múlt, amely nem akar elmúlni című cikkében található, és 1986. június 6-án jelent meg a Frankfurter Allgemeine Zeitungban. Az „ázsiai tett” kifejezés arra utal, hogy a nácik nem az ujjukból szopták a népirtás ötletét, hanem jól ismerték a vörös terrorról szóló beszámolókat, s mindazt megtalálták bennük, amit aztán ők is elkövettek. „Az elgázosítás technikai eljárásának kivételével” – teszi hozzá a pontosság kedvéért Nolte.

Az 1923-ban született történész, a berlini Freie Universität professzora, a jobboldali radikális mozgalmak és rezsimek összehasonlító vizsgálatának szaktekintélye volt. 1963-ban megjelent, több nyelvre lefordított alapműve, a Der Faschismus in seiner Epoche általános elismerésnek örvendett. (Magyarul A fasizmus kora címen adták ki.)

Nolte korábbi hasonló szellemű, de óvatosabban megfogalmazott megnyilatkozásai nem váltottak ki különösebb visszhangot. Az 1986-os cikk kihívását azonban már nem lehetett semmibe venni. Először a filozófus Jürgen Habermas vette fel a kesztyűt, aztán a vitába bekapcsolódtak a vezető történészek, és sok más közvélemény-formáló értelmiségi.

"A nácik bűnei – írja Habermas Egyfajta kárrendezés című cikkében – elvesztik egyedülálló jellegüket, mivel a bolsevisták általi megsemmisítés (ma is fennálló) fenyegetése legalábbis érthetővé teszi őket. Auschwitz technikai újítássá redukálódik.”

A húszéves évfordulón rengeteg cikk eleveníti fel a vitát. A 3sat műholdas közszolgálati televízió, „a német nyelvterület közösségi csatornája” dokumentumfilmet készített Noltéról, amit aztán egy beszélgetős műsorban kommentáltak.

A televízióban, a nagy lapokban megszólaló történészek és publicisták nem akarják rehabilitálni Noltét. Ezt már csak azért sem tehetik, mert a történész – részben a vita hatására – időközben a nyílt neonácik és holokauszt-tagadók közelébe sodródott.

„Nolte tézise tarthatatlan – mondta az évforduló alkalmából a berlini Tageszeitungnak adott nyilatkozatában a korszak kutatóinak új nemzedékét képviselő Ulrich Herbert –, minden tekintetben tarthatatlan. A korai időszakban a nácik a liberalizmus ellen harcoltak, a bolsevizmust csak a liberális, nemzetközi világrendszer egyik változatának tekintették. Ráadásul a tézis magában foglalja a zsidóság és a bolsevizmus azonosítását.”

A baloldal, sőt a liberálisok is azt vetették a vita idején a Kohl-kormány szemére, és nem alaptalanul, hogy agresszív történelem-politikát folytat. A kereszténydemokraták Nolte kritikusai szerint újra akarták értelmezni a náci korszakot, hogy ily módon pozitívabb megvilágításba állítsák a Szövetségi Köztársaság előtörténetét. S ennek érdekében vállalták, hogy a holokauszt-revizionizmus gyanújába keverednek.

De Herbert szerint a másik tábor, Habermas tábora is „instrumentalizálta”, vagyis pusztán politikai eszközként használta a történelmet, hogy rásüsse az ellentáborra a revizionizmus bélyegét. És ők is hibásak voltak benne, hogy „a holokausztról sokat vitatkoztak, de nem nagyon kutatták”. Herbert egyenesen azt veti a baloldal szemére, hogy maga is el akarta fojtani a náci múlt emlékét.

„A zsidóirtás – mondja a történész az interjúban – a diáklázadás és a hidegháború frontjai közé keveredett. 1968 után a német baloldal nem akart többé a náci múlttal foglalkozni, hanem inkább ’fasizmus-elemzést’ űzött a kommunista baloldal hagyományait követve. A náci rezsimet a ’polgári uralom’ egyik változatának tekintették.” S ebben a felfogásban természetesen nem lehetett semmiféle jogosultsága a náci és a szovjet rezsim összehasonlításának.

„A 20. század két nagy tömeggyilkosságát és totalitarizmusát azonban – mondja Herbert – igenis egymásra kell vonatkoztatnunk. Ez persze borzasztóan bonyolult dolog, és nem csak tudományos szempontból. Vegyük például Litvániát. Ott a polgárságot – a zsidó polgárságot is – deportálták 1940 után, amikor Sztálin annektálta az országot. A litván nacionalisták tiltakoztak a deportálás ellen. Amikor aztán 1941-ben bevonult a Wehrmacht, ugyanezek a nacionalisták a németekkel együtt legyilkolták a deportáltak hozzátartozóit a piactéren – mert zsidók voltak. Ilyen bonyolult ez.”

„Tehát akkor Nolténak minden állítása helytelen, de a témaválasztása helyes?” – kérdezik a TAZ újságírói.

Mire Herbert így válaszol: „Nem. A ’kauzális összefüggés’ tézise, tehát az, hogy a bolsevizmus volt a nácizmus feltétele, képtelenség és anakronizmus. De arra magyarázatot kell találnunk, hogy miért jöttek létre Európában a 20. század első harmadában a világtörténelem leggyilkosabb rezsimjei, és hogy miként függtek össze egymással. Mind a náci rendszert, mind a sztálinizmust úgy kell felfognunk, mint önálló válaszokat a modernitás kihívásaira.”

Hasonló elmélkedésbe bocsátkozik a történészvita évfordulója kapcsán Götz Aly, a korszak egy másik vezető kutatója, akit Christian Gerlachhal közösen írt könyve, Az utolsó fejezet: A magyar zsidók legyilkolása 1944-1945 révén nálunk is ismer a közönség. De Aly még Herbertnél is átfogóbb programot tűz ki, és szokása szerint sarkosan fogalmaz.

Mintha összebeszéltek volna abban is, hogy a nyolcvanas évek nagyszabású „történet-politikai” vitáinak évfordulóját egy másik évfordulóval kapcsolják össze. Mind a ketten megragadják az alkalmat, hogy megemlékezzenek a most nyolcvan éves Raoul Hilberg érdemeiről, aki az aprólékos, részletekbe menő holokauszt-kutatás nagy kezdeményezője, és agg korában is fáradhatatlan munkása.

„Húsz évvel a történészvita, és több mint tizenhat évvel a fal lebontása után – írja Aly a Die Zeitban – megérett az idő arra, hogy újra átfogóan értelmezzük a 20. század erőszakos nacionalizmusát, etnikai szegregációs, kisajátítási és megsemmisítési politikáját. De az erre irányuló kísérleteknek, eltérően Nolte mániájától, nem szabad az orosz októberi forradalomból kiindulniuk, mert ez csak a történelmi optimizmusnak ahhoz az illúziójához vezethet, hogy a 20. század visszataszító vonásai mind a totalitárius nagydiktatúrákhoz kapcsolódnak, és következetesen el lehet választani őket attól, amit ma haladónak és sikeresnek tekintünk.”

Aly hosszan sorolja azokat az eseteket, amelyek arra mutatnak, hogy az összefüggések – mint Herbert mondaná – átkozottul bonyolultak. A lakosság származási alapon történő kategorizálásán alapuló etnikai tisztogatás rendszerét például a francia hatóságok vezették be először Elzász visszaszerzése után, 1919-ben. Négy kategóriát állítottak fel: németek, fél-franciák, háromnegyed-franciák és franciák. A németeket egyszerűen átrakták a Rajna hídján, a nem egészen franciáknak megvonták, illetve korlátozták az állampolgári jogait.

A magyar példák sem hiányoznak a nagy terjedelmű esszéből, amely A borzalom logikája címet viseli: „1945 márciusában Nyugat-Magyarországon még osztogatták az elrabolt zsidó javakat a szükséget szenvedő magyar menekülteknek, miközben a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány már elrendelte a németek vagyonának elkobzását. Ezt ugyanazok a tisztviselők hajtották végre, akik kifosztották a zsidókat. A rendelet alatt Nagy Imrének, az 1956-os népfelkelés későbbi hősének az aláírása olvasható.”

„Annak a történetírás, amely befogadja az ilyen tényeket – vonja le a következtetést Aly –, nem szabad a holokausztot és a németek központi felelősségét relativizálnia.” A németeket deportálták, a zsidókat meggyilkolták. De „a magát komolyan vevő történetírásnak” az „erőszak- és haladástörténet” egymást keresztező szálait is követnie kell, mert különben nem tudja „történelmileg lokalizálni” Auschwitzot.

Ernst Nolte