Az ember ilyenkor ijedten tart önvizsgálatot, vajon nem annyira vén-e már, hogy minden fiatal tetszik neki csak azért, mert fiatal, de némi könnyebbség, hogy voltaképpen az öregek is tetszenek. Csonka Zsuzsanna, bár kevés a hangja, és nem találja ki Despinát, azért nem bájtalan, Ötvös Csaba pedig a szép hangjával és az ezüst parókájával, amellyel a fején kísértetiesen hasonlít Kocsis Zoltánra, bár az utóbbi a kényes helyeken feltehetően tisztábban énekelne.

Azért nem miattuk ver gyorsabban a szív, hanem mondjuk Szappanos Tibor miatt, akinek szép, könnyű a tenorhangja, és lelke is van hozzá. Formásan énekel, egy kicsit feszesen talán, ettől a második felvonás áriájának végére elfogy a magasság. Ijesztő pillanat, a közönség is óvatosan tapsol, az énekes is bánatosan borul a színpadi lépcső korlátjára, de más baj nincs, a hang visszatér, az előadás rendben megy végig. A másik férfi énekes nagyon markáns tehetség, Molnár Levente, pompás baritonhang. A darab elején egy kicsit mintha túl nagyot akarna szólni, le akarja tenni a névjegyét, de van mit letennie. A második felvonásra ő is fárad, fakulnak a színei, egyre elveszettebb az énekes, ilyenkor tűnik föl, hogy milyen hosszú is a darab. Nem a közönségnek, hanem az előadóknak.

A közönségről gondoskodnak a hölgyek. Schöck Atala, akinek igazi mezzoszoprán az orgánuma, puha, nőies, lágy, és nagyon pontosan érzi, mikor kell egy lépéssel Fiordiligi mögött lenni és mikor előtte, melyik az a pillanat, amikor ő a bizonytalanabbik testvér, és mikor lesz belőle kísértő. És van hozzá az előadásban partner, Herczenik Anna.

Milyen is? Nagyon izgalmas a hangja, lent vannak benne a nagyobb izgalmak, fent tulajdonképpen szabályos szoprán, ami Fiordiliginek ideális, van egy erkölcsös nőnk, akiben valami forrong, aztán kitör. Szabályos és erkölcsös, amikor az első felvonásban énekli az áriát, csak az a szokatlan, hogy közben mosolyog. Fiordiligi szikla, nem szokott közben így nézni a közönségre. Aztán eljön a nagy ária a második felvonásban. Feszült és drámai a felvezetés, és mikor a szűkebb értelemben vett ária kezdődik, egy pillanatra csalódás. Szaggatott, töredezett, nincsenek nagy ívek. Mivel a hosszú frázis közepén is levegőt kell vennie az énekesnőnek, azt is lehet sejteni, hogy ez némileg kényszer, nem választott megoldás. Mégis jó. Elfeketül tőle a színpad, nincs opera, nincs áriázás, csak zenés gyötrődés, de az olyan erejű, hogy végre megérti az ember, a Cosi fan' tuttéban a szenvedés a lényeg, nem a kaland, nem a megbocsátás, nem a lapos bölcsesség, amelyet a zene mélynek tüntet föl. Csak a kín, hogy még a sejthető végért is meg kell szenvedni, hogy halom hasított fa a világ, és a fa közé van odaszorítva az ember.