Nem véletlen, hogy az Európai Unió elsőrendű prioritásai között szerepel a K+F befektetések növelése: Barcelonában 2002-ben a GDP (nemzeti össztermék) 3 százalékának megfelelő ráfordítás elérését tűzték ki célul 2010-re. Ez jelenleg 1,9 százalék az EU-ban, hazánkban pedig az utóbbi két évben 1,01 százalékról 0,89 százalékra csökkent (jelenleg kb. 180 milliárd Ft, 0,7 milliárd euró). Ezzel nem tartozik az EU-ban az éllovasok közé.

A K+F-re fordított összegek alapvetően két forrásból: az állami és az üzleti szférából származnak. Nálunk a költségvetés ráfordítása 58 százalékról 52 százalékra csökkent. Többen ezt is túl magasnak tartják, hiszen pl. Németországban ez csupán 30 százalék. Csakhogy Németország lényegesen többet költ K+F-re (a GDP 2,5 százalékát, 55 milliárd eurót). Az EU-ban a nem üzleti szféra átlagosan a GDP 0,88 százalékát fordítja K+F-re. Magyarország a hasonló fejlettségű Horvátországgal, Csehországgal, Szlovéniával együtt ilyen formában a GDP 0,5-0,7 százalékát költi, míg pl. Románia, Bulgária, Törökország csupán 0,2-0,4 százalékát. Téves tehát az a gyakran sulykolt, már-már igazságnak tartott állítás, hogy a magyar állam túlfinanszírozza a kutatási tevékenységet - országunk a fejlettségének megfelelő mezőnyben helyezkedik el. Csökkentéssel - ami lehet indirekt is: a kutatás forrásainak átcsoportosítása fejlesztési tevékenységbe - gyorsan el lehet érni Románia vagy Törökország színvonalát.

Magyarországon a befektetett összeghez mérve kiemelkedő a tudás- és ismerettermelés színvonala. Jó példa erre a Magyar Tudományos Akadémia tevékenysége, mely az utóbbi időben Kóka János gazdasági miniszter és társai célkeresztjébe került. Legegyszerűbb, ha az MTA teljesítményét a német Max Planck Társaságéhoz mérjük. A Max Planck Társaság négy tudományterületen világelső, további hat területen az első tíz között található. Kutatóinak száma 4113 fő, éves költségvetése 1,33 milliárd euró, melynek 80 százaléka közvetlen állami finanszírozás, csupán 10 százaléka pályázati bevétel. Az MTA intézetei méretükben szerényebbek, a kutatók száma 2406 fő (a teljes magyar kutatói állomány 10 százaléka), működési költségük (kb. 0,14 milliárd euró) mintegy felét biztosítja az MTA, a másik 50 százalékot elsősorban pályázatokból nyerik. Már az ún. alapellátáshoz, a villanyszámla, a fűtés stb. kifizetésére sem elégséges a közvetlen állami támogatás. A tudományos eredmények elsődleges megjelenési formái a folyóiratokban publikált cikkek. A Max Planck Társaság az elmúlt évben kb. 12 500 cikket jelentetett meg, ebből 7500-at nemzetközi folyóiratban, az MTA intézetei pedig 5928 cikket, ezek közül 2677-et nemzetközi folyóiratban.

Javítana a kutatás helyzetén a pályázatok révén elnyerhető európai uniós pénzek - mintegy 40 milliárd Ft - bevonása. Itt komoly verseny várható, így nem túlságosan elegáns, ha a pénzvadászatot a gazdasági lobbi a lehetséges vadásztársak lelövésével kívánja kezdeni. Nehezen hárítható el az az érzés, hogy ez állhat az MTA elleni támadások hátterében. Ha az állami finanszírozású kutatóintézeteket, amelyek, úgymond, nem veszik ki részüket eléggé a fejlesztésből, nem elég innovatívak (és az "elég" itt egyáltalán nem meghatározott), átalakítják fejlesztő intézetekké, akkor csökkenthető az állami kiadás és a menedzserek majd megmondják, hogy mit kell fejleszteni.

Ez alapvetően hibás filozófia, ugyanis a probléma nem az, hogy az állam túl sokat költ kutatásra (hisz nem költ többet, mint a környező, hasonló fejlettségű országokban), hanem az, hogy az üzleti szféra költ túl keveset: hazánkban ez a GDP 0,4 százaléka, míg pl. Németországban 1,7 százalék. A megoldás az üzleti szféra K+F hozzájárulásának növelése a megfelelő gazdasági környezet megteremtésével (pl. adókedvezménnyel). A változásokat a piacnak kell indukálnia, és nem védhető a folyamatokba történő voluntarista beavatkozás vagy az adófizetők pénzének átirányítása vállalati fejlesztésekre.

A kutatási eredmények gazdasági hasznosítása nehéz szakma, nagy összegeket lehet elfecsérelni. Az USA-ban az innovációkat hasznosító friss cégek kevesebb, mint 10 százaléka marad huzamosabb ideig talpon. Nagyon fontos jelentős mennyiségű kockázati tőke bevonása. Jelenleg nálunk ez az uniós átlag 6 százaléka. Az innovációra költött összegek csupán az uniós átlag 20 százalékát érik el. További probléma a természettudományi és mérnöki végzettségű hallgatók alacsony száma (ez az uniós átlag 39 százaléka). Csak remélni merjük, hogy a gazdasági miniszternek és a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnak az MTA ellen indított koncentrált támadása nem pótcselekvés, nem a teljesítményüket illető kérdések feltevésének megelőzését szolgálja. Úgy véljük, hogy mielőtt Magyarország egyik büszkeségét, az egyetemi és akadémiai tudásbázist tönkretennék, saját házuk táján kellene alaposan vizsgálódni. A nemzetközi felmérések világosan mutatják, hogy a magyar tudomány és benne az MTA nemzetközileg mérhető, versenyképes tudást "termel", a kínálat tehát jelen van a piacon. A probléma a gazdasági környezettel van, amely csak korlátozottan képes felhasználni a megtermelt tudást. A megoldás ne az legyen, hogy a tudományos műhelyek lehetőségeit lecsökkentjük arra az alacsony szintre, ahol a reálgazdaság pillanatnyi felvevőképessége áll, hanem az, hogy a gazdasági tevékenység színvonalát emeljük magasabbra, ahol az már hatékonyan hasznosíthatja a tudomány eredményeit. Ehhez a tudósok minden erejükkel hozzájárulnak.

Berényi Dénes, állami díjas fizikus

Faigel Gyula, Széchenyi-díjas fizikus

Galajda Péter, Széchenyi-díjas fizikus

Kálmán Alajos, Széchenyi-díjas vegyész

Kemény Tamás, fizikus

Keszthelyi Lajos, Széchenyi-díjas fizikus

Oszlányi Gábor, fizikus

Tegze Miklós, Széchenyi-díjas fizikus

Vincze Imre, fizikus