Mégiscsak a gond van vele...
A cikkemben összehasonlítottam a Mohács előtti fokgazdálkodást, a török idő mocsárvilágát és a jelenlegi, árvíz és aszály között vergődő gátrendszert. Szigyártó úr a nemzet éhenhalásával rémisztgeti az olvasót, ha visszatérnénk a fokgazdálkodás szellemiségéhez. Nem tudom, milyen külföldi szerzőt idéz, de a tények nem őt igazolják. A középkorban Európa egyik legnagyobb élelmiszer-szállítói voltunk, a magyar marha az egyik legfontosabb exportcikkünk volt. Ezrével, tízezrével hajtották a hajdúk Észak-Itáliába és délnémet területekre a (bio) szürke marhákat. (Nem állítólagos tény, hanem valóság, hogy a török kiűzésének költségeit a kincstár a marhakereskedelem harmincadvámjából finanszírozta. Az azért nem kevés pénz volt.)
A középkori magyarság tétlenül megvárta volna, amíg elhullik az állatállománya, hogy utána kannibalizmusra adja a fejét a keresztény Magyarországon... Nem hinném. Ha a legelőterület csökkenése miatt az állatállományt csökkenteni kellett, akkor a fölösleget eladtuk Nyugat-Európának, vagy pedig az utolsó jobbágy is "marha" jól élt. A vizes területek csökkenésével a halállomány egyre kisebb területre húzódott vissza, így azért, hogy a halsűrűség ne lépjen át egy kritikus mértéket, a fölösleget lehalászták, piacra vitték ("ha a kereskedő egy-két forintért megvett két mázsa halat, a harmadikat ráadásul kapta"), vagy felfüstölték, vagy amivel már tényleg nem tudtak mit kezdeni, azt a disznókkal etették meg. Akkoriban rengeteg ártéri gyümölcsös volt, csak almából 64 fajtát ismertek. Szárazabb időszakban az addig időszakosan vízzel borított, legeltetésre használt területek szárazra kerülvén alkalmassá váltak a szántóföldi művelésre. A kor embere ingyen vagy fillérekért hallal, gyümölccsel, szinte "update szuper" módon táplálkozott. Ilyen kosztra bármelyik kereskedelmi tévécsatorna fitneszguruja is csak epekedve vágyakozhat, ráadásul minden teljesen bio volt. A zsírban tocsogó "magyaros" ételek a XIX. század második felében és a XX. század elején alakultak ki. Elterjedésük egybeesett a gátrendszerek kiépítésével. Ekkor jelent meg a szegényparaszti éhezés, amiről Móricz is ír.
Szigyártó Zoltán azzal kel Vásárhelyi Pál védelmére, hogy akkor még nem voltak megfelelő hidraulikai számítási módszerek a gátak tervezéséhez, méretezéséhez. Ezért gondolta volna Vásárhelyi, hogy a jelenlegi gátmagasság egytizede elegendő lesz az árvizek megfékezésére? Azóta minden "szükséges módosítás" egy-egy nagy árvizet jelent, és volt belőlük néhány az elmúlt 170 évben, Szegedtől Fehérgyarmatig, Tarpáig.
Segítsünk akkor egy kicsit a vízügynek. Egy rekordnagyságú árvíznél kb. 5 km3 víz zúdul keresztül az országon (aztán az árvíz után már 3-4 héttel aszály lehet). Ezt a teljes vízmennyiséget - és akkor egy csepp vizet sem engedtünk ki az országból - gondolatban terítsük szét a WWF által és általam is javasolt egymillió hektáron. 50 cm vízborítást kapunk. Ebből a talajba legalább 20 cm beszivárog, és ott elraktározódik az aszályos időszakra. Jut belőle még a folyómederbe, a holtágakba, morotvákba, ideiglenesen elönt alacsonyabban fekvő réteket, a szaporodni vágyó halak legnagyobb örömére. A magasabban fekvő területek elöntésére már nem is marad víz. A fokgazdálkodásnál az így létrejött vizes, nedves élőhelyek növényzete a meleg beköszöntével őrült tempóban párologtatja a vizet, növelve a légkör páratartalmát, ami vagy délutáni eső, zápor, vagy hajnali harmatképződés formájában visszajut a talajba. Tekintettel az uralkodó szélirányra, a Duna fokrendszere a Duna-Tisza közét látta el csapadéktöbblettel, míg a Tisza fokrendszere a Tiszántúlt. A ki nem csapódott pára tovább sodródva beleütközött a Kárpátokba, eső formájában újra elindult az Alföld felé, gondoskodva arról, hogy nyár közepén se legyen alacsony a vízállás.
Ha már a Duna-Tisza köze szóba került, írnunk kell a jelenlegi problémáról, a talajvízszint drasztikus csökkenéséről. A vízügy már tervezi ennek megoldására néhány tízmilliárdocskáért a vízpótló rendszert. Pénzügyminiszter úr, figyelem! Ha a Duna-Tisza közét egyik oldalról a Duna fokrendszere, a másik oldalról a Tisza fokrendszere fogja közre, akkor az itteni vizes élőhelyekből folyamatosan a talajba szivárgó víz ingyen és bérmentve állítja helyre a térség talajvízszintjét. Kezdem sejteni, hogy Szigyártó úr rémálmai közt miért szerepel az éhenhalás.
Végső kétségbeesésében javasolja, hogy néhány helyen robbantsuk fel a gátat, és akkor teljesülnek a vágyaim. Ebben téved Szigyártó úr: ha néhány helyen robbantaná fel a gátat, akkor azon a néhány helyen zúdulna ki a víz irányítás és kontroll nélkül. Ezzel nem a fokgazdálkodást, hanem a mocsárvilágot állítaná vissza. A fokgazdálkodásnak épp az a lényege, hogy nagyon sok helyen jut ki kevés víz emberi ellenőrzés mellett. A sok kicsi sokra megy elv alapján lehet az árvizet eltüntetni.
Még az árvíz közepén jártunk, mikor Persányi Miklós úgy nyilatkozott, hogy a tárcája már 33 milliárdot költött az árvíz és belvíz elleni védekezésre. Ehhez még hozzá kell adni a katasztrófavédelem kiadásait, az önkormányzatok védekezési költségeit és a honvédség ráfordításait, a gátakon dolgozók kiesett keresetét, az árvízzel, belvízzel sújtott területek terméskiesését, a gátak helyreállítási költségeit stb. És akkor még a gátakat nem fejlesztették, nem erősítették, nem magasították, nem épültek meg a vésztározók (amelyeket kezdetben még úgy akartak eladni a kormánynak, hogy a vizükkel milyen jó lesz majd aszályos időben öntözni...). Az előző cikkemben megjelent koncentrációszámítás után Persányi már tagadja, hogy volt ilyen cél.
Ha már a pénzügyminiszter urat is sikerült fentebb megszólítanunk, ő öszsze tudja adni ezeket az általam nem ismert, nem ismerhető összegeket, és elgondolkozhat azon, hogy talán nem a nyugdíjasokon, kismamákon, diákokon kell először a nadrágszíjat meghúzni.
Végigolvasva saját cikkemet, sehol sem találom, hogy én az ősi fokgazdálkodást akarom helyreállítani. Kifejezetten úgy fogalmaztam, hogy ez lehetetlen - a szellemiséget kell követni. A honfoglalástól Mohácsig tartó fejlődés a török és a Habsburg időkben megszakadt, Vásárhelyivel pedig tévútra jutott. Ennek a kimaradt időszaknak a fejlődését kell gondolatban pótolni, és a jelen kor viszonyainak megfelelően folytatni, hogy ne legyen árvíz, ne legyen belvíz, ne legyen aszály, és ne szikesedjen el a termőföld. Szigyártó és Persányi urak csak az árvízről és a Vásárhelyi-tervről írtak. A belvíz, az aszály és a szikesedés megoldása nem szerepel a Vásárhelyi-terv célkitűzéseiben, arra újabb száz- és ezermilliárdokat szeretnének elkölteni. Telik erre nekünk?
A szerző ökológus, kutató biológus
