Művek, arcok versenye
Fiatalasszony tolja előre kislányát, nézd a bácsit, milyen jópofa, mondja, és a színpad felé int. Szilágyi Ákos olvas fel könyvéből, a Kakadudalokból (Palatinus), azaz dehogy is olvas, már majdnem azt mondaná az ember, hogy énekel. Az igazat megvallva a Jingo Bell dallamára inkább fölkukorékolja, hogy ka-ka-du, ka-ka-du..., és közben finoman ringatja magát, s pajkosan mosolyog. Egyre többen állnak és ülnek körben, fölváltva nevetnek hol egy jó verspoénon, hol egy sikerült rikkantáson. Két szám között a költő szabadkozik, ez olyan gyerekdolog, de hát nem az a vers lényege? - kérdi, és már folytatja is tovább. De bizony az. Költő csak az lehet, aki megőrzött valamit a pajkos ártatlanságból.
Egyszóval felolvasószínpad került a Vörösmarty-szobor elé, új találmány, és nagyon hasznos. Mert megmutatja, hogy a magyar író megint szerepelni akar. Immáron nem váteszként, a nemzet megmentőjeként vagy egy-egy értékvilág patrónusaként, hanem önmagáért, a mai hétköznapi értelemben, a nyilvánosság előtt. Meg akarja mutatni az arcát is, nem csak az írását. Ebben az irányban halad most a könyvünnep azon túl, hogy változatlanul a könyvszakma és a magyar irodalom egyik legnagyobb marketingakciója. Az utóbbin mellesleg szokás élcelődni, hogy a frissen megjelenő művek árának 10-15-20 százalékos leszállítása nem egyéb, mint hogy országos könyvdiszkonttá züllesztjük az ünnepet, és kifelé a kufárokkal a templomból. De ez úgy, ahogy van, szamárság. A látogatók zöme nem azért a 10-20 százalékért megy oda, de ha már ott van, az is jól jön neki.
Jönnek, mert elképesztő a kínálat, minden műfajban minden kötetnek versenytársai vannak, amelyekkel meg kell küzdeni. És ha az írók az arcukat mutatják, akkor is, amikor dedikálnak, akkor is, amikor a rádiós színpadon adnak interjút, ugyancsak versenyeznek. Nem irigylem azokat, akik óra hosszat ott üldögélnek kiadójuk pavilonja előtt csőre töltött tollal, és legföljebb egy-egy régi barátjuk teszi tiszteletét. Miközben másoknál sorok állnak. Bizony, érdekes hierarchiát alakít ki egy-egy könyvheti szerepléssorozat, amely legalább annyira érvényes, mint a kritika által fölállított irodalmi kánon (a kettő persze nem feltétlenül tér el egymástól).
Tegnap sok ezoterikát vittek meg úgynevezett nonfictiont, Kádárt és Gyurcsányt (Huszár Tibortól és Debreczni Józseftől persze), és valósággal ostromolták a Magyar Hangoskönyv Kiadók Egyesülete standját, amely ugyancsak újdonság. A hagyományos értelemben vett szépirodalom csak módjával fogyott. Ez fokozottan igaz a Ráday utcai vásárra, ahol még délután is pakolgattak kifele. Az igazi roham a hétvégére várható. Csak keveset essen.
