Először is nézzük, mi a trend? Kelet-Európában, melyhez mi magyarok Középről tartozunk, akárcsak Nyugat-Európához - mert két lovon ül, aki maga nem ló! -, minimum kétszázötven éve tart a felzárkózás, a Nyugat utolérése, az ilyen-olyan lemaradások véget nem érő behozása (a polgári felzárkózás-ideológiákban olykor már a kereszténység felvételét és a magyar államalapítást is felzárkózásként historizálják). A felzárkózásra, arra, hogy mi ne legyünk olyanok, amilyenek vagyunk, hanem olyanok legyünk, amilyenek nem vagyunk, amilyennek "őket", a "nálunk szerencsésebb sorsú népeket", a fejlett országokat képzeljük vagy látjuk, nos, a felzárkózásra nálunk alulról is vágynak ugyan, de vagy nem elegen, vagy nem jól képzelik el, mivé is kellene válniuk, vagy - és főképpen - vonakodnak megfizetni a felzárkózás árát, meghozni érte a szükséges áldozatokat, melyek esetenként bizony nem is csekélyek. Hogy a fogyasztóilag hangolt (vagy egyszerűen csak örökké éhes) nép ne a maga szája íze szerint értelmezze a felzárkózást, vagyis ne úgy zárkózzon fel, hogy azonnal levágja az aranytojást tojó tyúkot ("felélje még ma a holnapot"), a kor parancsszavát (és persze saját érdekét is) bölcsen felismerő eliteknek olykor bizony le kellett fogniuk a nép kezét, még rá is kellett csapniuk egyikre-másikra. A felzárkózást ezért e tájakon mindig felülről (legtöbbször egyszersmind kívülről is, hisz "felül" és "kívül" közeli rokonságban állnak egymással) hirdették, és a nagyot akarás gyakran felzárkózási furorba, össztársadalmi pszichózisba csapott át, olykor egyenesen értelmiségi diktátum, fejlesztési diktatúra, civilizátori ámokfutás képét öltötte, akárcsak a felzárkózás reakciós ellenpárja: a bezárkózás és elzárkózás.

A "haladás" ebben a régi, anakronisztikus ellentétpárban, ebben az ezerszer (de legalább ezerféleképpen) előadott és ugyanennyiszer megbukott narratívában mindig a felzárkózást jelentette, a "haza" pedig a bezárkózást. Mármost mint megveszekedett újreakciós én itt a lezárkózás programjával szeretnék előállni, a lezárkózást, pontosabban a lefűződést hirdetem, a lefűződést az ipari társadalom termelési és fogyasztási láncáról. Persze ezen nem valamiféle különutat, sajátos "magyar lefűződést" értek, ez ugyanis bezárkózást jelentene, ami már tegnap is értelmetlen, kivihetetlen és terméketlen volt, hanem globális lefűződést, amely a globális katasztrófa végkifejletének elkerülésére irányul, és napjainkban épp a legfejlettebb országokban fogalmazódik meg legerőteljesebben, ha nem is egészen kormányszinten. A lezárkózás újreakciós programja röviden: globális rendszerváltozás, ami az utóbbi kétszáz évben kialakult és világrendszerré vált, korlátlan növekedésre, mindenféle racionalitást a piacinak alárendelő ipari-fogyasztói civilizáció teljesen új pályára állítását jelenti.

Egy ország fejlettségét egyre kevésbé menynyiségi mutatókkal (a gazdasági növekedés és a pénzügyi egyensúly sarokszámai), s mindinkább a szellemi, erkölcsi, kulturális mutatókkal lehet mérni. Minél erőteljesebb az újreakció - a szellemi és erkölcsi reakció - jelentkezése egy társadalomban, minél sikeresebb a haladás és reakció erői közötti anakronisztikus és terméketlen modern viszály szellemi és politikai meghaladása, annál fejlettebbnek mondható a szóban forgó társadalom, s annál közelebb áll ahhoz, hogy a lezárkózás globális útjára térjen. (Ebből a szempontból sajnos nemcsak Magyarország, de egész Közép- és Kelet-Európa jelenleg kifejezetten alulfejlettnek tekinthető, bár az újreakció erős bázisai itt is kiépülőben vannak.)

Magyarországon újabban szinte mindenki - liberálisok, szociáldemokraták, nemzeti-konzervatívok, zöldek - fenntartható fejlődésről beszél, csak egészen mást ért rajta. Mindenki "utolsó esélyként" dramatizálja az ország helyzetét, csak teljesen más helyzetet vizionál "utolsóként" és más esély megjátszására gondol. Mindenki az "utolsó esély" megnyeréséhez elengedhetetlen önkorlátozásról, visszafogásról, lemondásról, áldozathozatalról beszél, csak az egyik oldalon azért kellene a társadalomnak áldozatot hoznia (a gazdasági növekedésért ugyanis, melyből minden jó fakad), amit a másik oldal szerint - mint minden rossz forrását - éppen hogy fel kellene áldoznia a hozzá tartozó öngyilkos túlfogyasztással egyetemben (feláldozni a korlátlan növekedést a katasztrófában).

A három irány tehát a következő: liberális felzárkózás/utolérés/behozás (különben nincs versenyben maradás, pályán maradás, gazdasági fennmaradás, ami maga a fennmaradás); nemzeti-konzervatív haladva-maradás vagy maradva-haladás, ténylegesen pedig a többé-kevésbé radikális bezárkózás/kirekesztés/izolálódás (a nemzeti megmaradás feltétele a világból való fortélyos kimaradás); végül az újreakciós lezárkózás, amely az ökológiailag fenntartható fejlődésnek felel meg (e nélkül az emberiség számára nincs fennmaradás). A felzárkózás liberális útja lényegében ökonómiai és individualista, modern oppozíciója - a bezárkózás összes nemzeti útja ("magunknak növekedjünk, ne a világnak") pedig kollektivista-etatista. A modern dichotómiát meghaladó lezárkózás (azaz a világrendszerről való lefűződés útja, amely egyben magának e rendszernek a tevőleges lefűzését is jelenti, ezzel szemben individuális, közösségi és egyetemes: nem az egyes országok, régiók, társadalmi csoportok versenyfutásaként kell elképzelnünk (ki fűződik le előbb, gyorsabban, ügyesebben - hiszen hová fűződne le? a semmibe?), hanem közös fellépésként, amely egyidejűleg mehet csak végbe - a régi szófordulatot idézve -, az "uralkodó népek" tetteként.

Senki nem tudja e pillanatban megmondani, hogy a világrendszerváltás hogyan és mikor következik be. Katasztrófa vagy csikorgó, de fokozatos átállás formájában, széthullás, lokalizálódás és káosz váltja-e fel, vagy új világszereplők színre lépésével sikerül új, ökológiailag fenntartható, szolidáris és demokratikus világrendszerben integrálni a széthulló elemeket. Még nem tartunk itt. A széthullás persze elkezdődött már, de még csak a világrendszer peremét érinti. Mi pedig a közepe táján vagyunk, "örök helyünkön" a modernitásban: se fenn, se lenn. Nem mondom, hogy ne becsüljük meg ezt a helyet, melyet annyi értelmetlen áldozattal kivívtunk a globalizáció napja alatt. Csináljunk úgy, mintha a felzárkózás lehetséges és értelmes cél volna, de nézzük meg, miben, mihez, hová és kinek is kellene most már felzárkóznia? Nézzük meg, kik és milyen alapon határozzák meg a felzárkózás kritériumait, célját és értelmét. Miért lenne jó az nekünk? Illetve kinek lenne jó és mire lenne jó? Időszerű-e utolérni a fejlett társadalmak tegnapi napját? Hátha mindenekelőtt magunkat kellene egyszer már utolérni? Hátha önmagunktól vagyunk lemaradva, de nagyon? S talán éppen ez - az önmagunkhoz való felzárkózás - lenne minden igazi felzárkózás előfeltétele. Már amennyiben igazin nem a termelési, növekedési, sikerességi mutatók szintjén történő felzárkózást, hanem a világrendszer akut válságához, az ökológiai katasztrófához való szellemi és erkölcsi fölzárkózást, egyben pedig a világrendszerről való gyakorlati lefűződés közös, a népeket egyesítő útjának és módjának megtalálását értjük.