Életrajzot sokfélét lehet írni, de van két nagy kategória: az autorizált és a nem autorizált életrajz. Az első csoportba azok a biográfiák tartoznak, amelyeknek az alanya vagy annak örökösei elfogadják a szerzőt és rendelkezésére állnak. A nem autorizált életrajzról viszont abban az esetben beszélünk, ha a szerzővel nem akarnak szóba állni, mert feltételezik, hogy az életrajz írója hősével szemben erősen, netán szélsőségesen kritikus lesz. Debreczeni József az új miniszterelnökről autorizált életrajzot írt. Ennek megfelelően a miniszterelnök több tízórás interjút adott, s a szerző bepillanthatott számos, nem nyilvános dokumentumba is. Mindez már eleve érdeklődést kelthet, amit csak fokoz Gy. F. különösen mostoha gyerekkorának, s az abból való kiemelkedésnek valóságos fejlődésregénye, amit többnyire a könyv hőse lendületesen maga mond el. A szerző úgy döntött, hogy GY. F. életéről, meggazdagodásáról, politikai tevékenységéről a miniszterelnök politikai ellenfeleinél, párttársainál, vetélytársainál nem kutakodik, s minderről csak hősével, s annak egy félmaroknyi, közvetlen munkatársával beszél. Ez nem mondható szerencsés döntésnek. Egyébként is az az olvasó szubjektív benyomása - ha ez tárgyilag, oldalszámra nem is stimmel -, hogy a kötet egészét tekintve a szöveg 90 százalékában Gy. F. beszél, vagy programjaiból olvashatók részletek. A textus mindazonáltal ívelő és lendületes.

l Ez a lendület, a fejlődésregény íve azonban megtörik a könyv második fejezetében, ahol is Gy. F. megvagyonosodásának a sajtóban és a parlamentben is már bő nyilvánosságot kapott és vitatott részleteiről van szó. Itt aprólékos leírások olvashatók bizonyos őszödi és Szalay utcai ingatlanok megszerzéséről és hasznosításáról. Tekintettel arra, hogy itt a korrupció kérdése merül fel, ez nem kerülhető meg, de a magánjogi és szerződésjogi ügyletek jogszerűségének miniciózus taglalása a biográfia olvasását megtöri, s inkább csak egy függelékbe való. A korrupció azonban nem jogi, hanem politikai kategória (ha valaki nem hiszi, nézzen utána), s maga a miniszterelnök is megejtő nyíltsággal számol be arról, hogy a rendszerváltás sodrában miként vált állampolitikai kapcsolatok révén az állami vagyon magánvagyonná - részben az ő vagyonává. A lényegi vita történelmünket és mai helyzetünket tekintve nem egy-egy ingatlan tulajdonlásával kapcsolatos, hanem a valamikori szélsőséges államosításnak egy nagyszabású, de eleve átláthatatlan privatizációval való orvoslása, annak elkerülhetetlensége és mértéke körül folyt és folyik.

l Gy. F. milliárdosként lett 2004-ben miniszterelnök-jelölt. Akkoriban úgy láttam, hogy ez túl nagy hátrány egy szocialista politikusnak egy olyan társadalomban, ahol súlyos és nagymértékű a szegénység, a meggazdagodásnak meg az ég adta világon semmiféle presztízse sincsen. Tévedtem. S akkor már említsem egy másik tévedésemet is: 1989 táján úgy véltem, hogy a magyar állampolgárok a XX. század megélt tapasztalatai után a politikai érzelmeket tekintve egészséges szkepszissel fognak viselkedni, megannyi bolondítás után kevéssé lesznek hajlamosak a politikai rajongásra. Mit láthattunk azonban - mármost a miniszterelnök esetében - a tavaszi kampányban is? Egy zsúfolásig telt csarnok színpadára bepördül Gy. F., széttárja karját, s szenvedélyes hangon mondja: "szeretlek benneteket", amire elragadtatott rivalgás a válasz. A politikai rajongókra majd még visszatérek.

l Igen, a politikai szenvedély. Debreczeni József helyesen emeli ki, hogy a miniszterelnököt politikai szenvedély fűti. Hogyan is lehetne e nélkül a napi politika sívóhomokján átgázolni? Gy. F. olyan ember, aki számára a politikán kívül nincs élet, de ha van is, az nem az igazi. Hiszen ebbe már belekóstolt a rendszerváltás előtt is mint hivatásos ifjúsági vezető, s nem csoda, hogy a gazdasági életben tett kitérő után újra a politikai porondra lépett. De ha, képletesen szólva, a politikus számára a politikán kívül nincs is élet, a demokráciára éppen az az egyik jellemző vonás, hogy nélkülözi a politikai kényszereket, annak a kényszerét is, hogy mindenkinek politikával kelljen élnie. Nem kell. Lehet fütyülni is a politikára. S mivel ilyen a demokrácia - éppen nem túlpolitizált, ahogy sokan vélik -, az eredményes politikusnak küzdenie kell azért, hogy az állampolgárok figyeljenek már oda a politikai folyamatokra. S ezt szakadatlanul kell csinálnia, nagy érzelmi odaadással. A sikeres politikusnak nem elég a politika iránt érdeklődnie, nem elég azt akár tudományos igénnyel megismernie, a sikerhez a megújulni és mozgatni tudás képessége, a napi rutin legyűréséhez a győzni akarás szenvedélye is szükséges. Mindez Gy. F.-ben bőségesen megtaláltatik. Miközben eddigi életpályája valóban az akarat diadalmas érvényesülése, az kedvét szegi a szárnyaló életpályát követő olvasónak, ha a miniszterelnök közvetlen munkatársai őt nem is egyszer keresetlen egyszerűséggel stratégiai zseninek mondják. Ezen a szerző sem enyhít a vallomásokhoz fűzött kommentárjaiban.

l Így aztán örömmel konstatálhatjuk, hogy legalább Gy. F. önelemzéseiben nem nevezi magát zseninek. Sőt számos esetben szimpatikusan, önkritikusan ítéli meg saját magát, noha - kétségtelen - önbizalomért nem kell a szomszédba mennie. Gy. F. őszintesége számos esetben lefegyverző. Meghökkentő nyíltsággal - hadd legyek ennyire jóhiszemű és naiv - vall aktuális, befejezetlen pártpolitikai és állampolitikai súlyú ügyekről, személyekről, s így tesz még a külpolitika tárgyában is. Hivatalban lévő politikustól ilyesmit még nem olvastam. Nem is vagyok benne biztos, hogy ez mindig helyes vagy célszerű, de olvasmánynak felettébb érdekes.

l A könyv vége felé Gy. F. arról vall, hogy fél a rajongóktól. A tömegben megnyilvánuló politikai rajongás részben viszolygással, részben fizikai félelemmel tölti el. Nem ártott volna azonban, ha ettől a szerző, Debreczeni József is féltette volna egy kicsit. Úgy tudjuk ugyanis a történelemkönyvekből, hogy a karizmatikus vagy annak mondott politikai vezetők először mindig megrettennek a fizikailag is megnyilvánuló rajongók tömegétől, aztán egy idő után megszokják, később meg netán már hiányolják is, ha elmarad. Márpedig az isten mentsen meg bennünket az intézményeket romboló, a demokráciát is pusztító karizmatikus vezetőktől. A féltés helyett azonban a szerző a miniszterelnök újabb, tavaszi választási győzelmével záródó életírását az államférfiúi pozíció elvi értelmezésével fejezi be, s azzal, hogy most e pozíció elnyerésére Gy. F.-nek is, adottságainál fogva, megvannak a lehetőségei. Megneveztetnek a magyar történelem nagy nevei, többek között Bocskai, Báthory, Bethlen. Mindez, meg kell vallanom, történelmi hasonlatként is ízlésem ellen van. Egyrészt azért, mert az erdélyi fejedelemség történelmének méltán aranyként tündöklő lapjairól azt is tudjuk, hogy Erdély egy kis vazallus fejedelemség volt a fényes porta árnyékában, ma viszont Magyarország az európai integráció részeként egy nyitott végű, ígéretes kaland része. Másrészt meg azért, mert a miniszterelnök ne a történelemnek, hanem nekünk csináljon politikát.

Megjegyzéseim némileg kritikusak, de mint olvasó a legkevésbé sem vagyok a magam ellensége. Nagyon is szeretem az érdekes olvasmányokat, s Debreczeni József könyve igen érdekes könyv, helyenként letehetetlen, szinte lenyűgöző. A könyv sikeres lesz. Gyurcsány Ferenc második kormánya most lép hivatalába. Mindahányan magyar olvasók érintettek vagyunk, érdeklődéssel várjuk, mi fog történni. (Debreczeni József: Az új miniszterelnök. Osiris, 2006)