Hogy ki kormányoz, azt polgári demokratikus államokban a választók döntik el, akik meghatározott időre legitim felhatalmazást adnak az állam vezetésére. A létrejövő kormány pedig az egész ország, az egész nemzet kormánya - még akkor is, ha esetleg a választásokon csak néhány ezer szavazat különbség volt a versengő politikai erők között. Nem fél, hanem az egész Magyarország nevében kormányoz. Ugyanakkor a bankárkormánnyal, ország-részvénytársasággal kapcsolatos ellenérzések jól jelzik a hagyományos gondolkodásmódot: az országot "vérbeli politikusoknak" kell vezetniük, az államérdeket, a közérdeket nem lehet gazdasági racionalitás alapján megítélni, illetve teljesíteni, ezért a kormány ne változtasson a közigazgatás hagyományos, zárt, bürokratikus rendszerén.

A magyar állam ma valóban nem a modern, "kiforrott részvénytársaság" módjára működik. Az állam - megfelelő alapító levelek és nyilvántartás hiányában - voltaképp azt sem tudja, hány szerve van. A szétszórt és zavaros állami vagyonkezelési rendszer következtében nincs egységes állami vagyonnyilvántartás, a vagyonmérlegek önkényesek. Az ingatlanok elbirtoklási idejét rendszeresen meg kell hosszabbítani, mivel az állam attól fél, hogy polgárai elbirtokolják az általa nem ismert ingatlanait. A központi közigazgatás tele van zavaros jogállású, ún. országos hatáskörű szervekkel, emellett a megyékben a kiterjedt önkormányzati szervezetrendszer mellett a minisztériumok számos, ún. dekoncentrált szervet működtetnek feleslegesen, emellett a közigazgatás a legkülönbözőbb formákban, áttekinthetetlenül és szükségtelenül áttolta a közfeladatokat az ún. háttérintézményi szférába. A közszolgálatban nincs megfelelő követelményrendszer, minőségmenedzsment, költségelemzés, a teljesítőképesség pedig nem megfelelő. Az óriási vízfejjel rendelkező, nehézkes, túlcentralizált és túlszabályozott magyar állam valóban Moldova György "tékozló koldusa" egyik oldalról növelő-szaporodó közhivatalokkal, másik oldalról lerobbant közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal.

Éppen ezért egyáltalán nem baj, ha Magyarországra is betör az az Amerikából indult nemzetközi tendencia, hogy az államot is jelentős mértékben a bevált nagyvállalati felelős vállalatvezetési módszerekkel kell vezetni. Elengedhetetlen, hogy legyen összkormányzati hosszú távú stratégia (ne csak napi politikai érdekek rángassák a kormányt), hogy a minisztériumok részstratégiáikat egyeztessék és alávessék a kormányzati stratégiának. Szükséges, hogy a kormányzati döntések végrehajtását megszervezzék és korszerű monitoringrendszer keretében ellenőrizzék, a döntések előkészítésénél végezzenek előzetes hatáselemzést, a végrehajtás során intézményesen mérjék fel a továbbgyűrűző társadalmi-gazdasági hatásokat. A vezetői lánc felesleges áttételek beiktatása miatt ne legyen túl hosszú, ne jellemezzék a kormányzást állandósult koordinációs zavarok. Ha váratlan külső környezeti hatások érik a kormányt, képes legyen gyorsan és rugalmasan reagálni, a kellő kiigazításokat végrehajtani. Nem megengedhető, hogy a kormányzati apparátusban nem a főfeladatot teljesítők, hanem az adminisztratív-gazdasági-ellátó apparátus legyen többségben. A "felesleges" kiegészítő feladatokat ki kell szervezni a "profi" piacon tevékenykedő szervezetekhez és ezáltal a közfeladat megvalósítása részben eredményesebb, hatékonyabb, részben olcsóbb lehet. Ez akkor is igaz, ha ezek a fejlett államokban sikeres konstrukciók nálunk egyelőre sokszor még inkább hátrányos oldalaikat mutatják - korrupciós jelenségek, indokolatlan költségdrágító feladatkiadás, PPP költségvetési trükként stb. No de a tanulópénzt meg kell fizetni.

A ténylegesen ellátandó közfeladatokkal arányos, azoknál nem nagyobb és nem költségesebb és ezáltal erősebb, a közszolgáltatások mennyiségi és minőségi színvonalát folyamatosan emelni képes államnak tehát igenis át kell vennie a modern részvénytársaságra jellemző ismérveket. Pazarolni és gyengén teljesíteni nem érdem, és nem lehet a közszféra jellegzetessége.

Ugyanakkor a modern állam valóban nem részvénytársaság abban az értelemben, hogy nem az üzleti haszon, a profit maximalizálására törekszik, a közérdek szolgálata ugyanis részben bonyolultabb érdekegyeztetést, részben nem nyereségorientált szemléletmódot igényel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tiborci panaszokkal érzelmi politizálást folytatva sikeresen lehetne kormányozni, mintegy "ellenzékben" az alapvető világfolyamatokhoz képest. Igenis alkalmazkodni kell a globalizációhoz, a szolgáltató-szerviz társadalmak kialakításához, az információs robbanáshoz, a repülő pénzpiac hideg erotikájához. Lehet szél ellen pisilni, de az eredmény könnyen megjósolható. Még egy nagyhatalmat sem lehet a mértékadó "pénzügyi-gazdasági körök" akaratával szemben vezetni, nem pedig egy Magyarország-szerű gazdasági erővel rendelkező országot. A tőzsde, a szervezett tőkepiac döntő intézménnyé vált a XXI. században, nem célszerű puszta spekulációként szembeállítani a "valódi munkával". Az Európai Unió nem valamivel több előnnyel rendelkezik számunkra, mint hátránnyal, amin kívül is van számunkra élet, hanem a csatlakozás volt a magyarság korszerű, valóban európai nemzetté válásának egyetlen útja, nincs más alternatívánk, mint minél mélyebben beépülni az európai integrációba. Ha a magyar állam tudatosan és okosan alkalmazkodik a globalizációhoz, az integrációhoz, az alapvető pénzügyi és információs világfolyamatokhoz, úgy ezt végrehajthatja nemzeti tradíciónk, kultúránk értékes részei megőrzése mellett is. Mindenesetre a modern Európában a magyar tagállam nemzeti himnuszát - a határon túli magyarsággal való minden együttérzés és segítőkészség ellenére - éppúgy nem egészítheti ki a székely himnusz, mint ahogy 40 éves szocializmus után politikai rendezvényeken az Internacionálé eléneklése is disszonáns (amely pedig az eltérő történeti út folytán a német vagy a francia szociáldemokratáknál magától értetődő).

Ha pedig az állam átveszi a modern gazdaság vezetésének módszereit, jönnek az üzletemberek, a bankárok is az állam élére - szerintem még mindig jobb, mintha vezénylő tábornokok vagy titkosszolgálati főnökök jönnének, ami azért eddig ugyancsak sokszor előfordult a nemzetközi gyakorlatban (lásd az utóbbira idősebb Busht vagy Putyin elnököt). Miért alkalmasabb ab ovo egy politikussá avanzsáló, frissen végzett egyetemista vagy egy több cikluson keresztül parlamenti frakcióban ülő képviselő a kormányzásra, mint egy volt nagyvállalkozó? Lehet, hogy párton belüli kamarillaharcokhoz, parlamenti trükkökhöz előbbi többet ért, de a kormányzásnak nemcsak politikai oldala van. Ma már a kormányzás óriási szervezetrendszer irányítására való menedzseri képességet is igényel, amelyben viszont az "üzletember" papírforma szerint erősebb, mint egy pártpolitikus (ez utóbbi is alkalmasabb, ha már polgármesterként várost vezetett - ez elég tipikus nyugat-európai politikai karrier).

Vannak történelmi pillanatok, forradalmi helyzetek, amikor valóban plebejus néptribunokra van szükség - Lech Walesa villanyszerelőre, Tőkés László lelkészre, Duray Miklós íróra, akik "ide lőjetek" felkiáltással mennek a tömeg élén. Konszolidált körülmények között azonban ezek az emberek általában több kárt okoztak, mint hasznot. Magam is bámulva néztem 1989 nyarán egy szakállas anarchistának tűnő fiatalembert, aki a szovjet hadsereg jelenlétében nálunk is beleordította a hatalom arcába, hogy a király meztelen. Én ezt sosem mertem volna megcsinálni. Csakhogy ezek az idők elmúltak, nem tetszettek Magyarországon forradalmat csinálni, mert ezt a világpolitikai és belpolitikai realitás egyaránt kizárta. Az 1989-1990-es magyar rendszerváltozás egyrészt intézményi jellegű, másrészt evolutív módon történő folyamat volt, amelyet a Szovjetunió összeomlása idézett elő, és ezért a belső ellenzéki erőkön túlmenően jelentős mértékben "kívülről", illetve a régi hatalom oldaláról "felülről" irányították. A "megkésett forradalom", az "egész pályás letámadás" politikai stratégiája már 1998-ban sem rendelkezett elégséges társadalmi-gazdasági alapokkal, végképp anakronisztikus lenne a második évezred első évtizedének végén egy európai uniós tagállamban. (Talán egy olyan kiváló rendező, mint Kerényi Imre sem tudna ehhez jó szereposztást kitalálni.)

Unióba való belépésünk szimbolikus volt. Ettől kezdve nem vagyunk már posztkommunista ország, bár természetesen a kádári örökség még hat. Nem vagyunk már vadkapitalista ország, bár nyilvánvalóan vadkapitalista tendenciák is érezhetők.

Egyébként nem vagyunk államcsődben, az összeomlás határán. A magyar magángazdaság igenis dübörög, a gazdaság szerkezetváltása megtörtént, jelentős külföldi működő tőke áramlott az országba, minden fogyatékosság ellenére megerősödtek a magyar kis- és középvállalkozások, amelyek talán valamennyi volt szocialista ország közül egyedül nálunk képeznek relatíve széles gazdasági középosztályt. Ugyanakkor a magyar állam szervezetében-működésében és a finanszírozásban egyaránt még visszamaradt, valóban válságba került. Nem közvetlenül infarktus előtt áll, mint ahogy ezt a nemzet kardiológusa jósolgatja, de az igaz, hogy nagy testsúlya és magas vérnyomása miatt az érgörcsei egyre szaporodnak. Végre meg kell valósítanunk az államreformot, átépítve, modernizálva az államszervezetet, újragombolva az állami kabátot. Hozzuk létre a magyar közszolgáltató részvénytársaságot, amely folytat minden hasznos tradíciót, de átveszi a modern nagyvállalatok használható módszereit is annak érdekében, hogy a lakosság minél jobb közszolgáltatásokban részesülhessen.

Hajrá közszolgáltató részvénytársasággá váló, a jogállamiság keretein belül eredményes, korszerű magyar állam! Hajrá jókedvű, bizakodó, kreatív, ügyes, szorgalmas magyarok! Mert ha nem nyerjük meg a modernizációs mérkőzést, oszt jóccakát!

A szerző egyetemi tanár