Magyarország 1988-1989-ben példát mutatott a világnak, miként lehet demokratikusan átalakítani egy egypárti diktatúrát többpárti demokráciává. A kerekasztal-tárgyalásokon az akkori hatalom hajlandó volt tárgyalóasztalhoz ülni a választásokon még meg nem mérettetett ellenzékkel. E tárgyalások eredménye lett a ma is használatos választási törvény. Akkor a demokrácia hívei abban hittek, hogy a szabad választások után az új parlament azonnal hozzálát egy sokkal demokratikusabb választási törvény megalkotásához. Olyan törvényt alkot, mely nem teszi lehetővé a politikai hatalom bebetonozását, és teret enged a választói akaratnak, az alulról jövő kezdeményezéseknek, nem fél a kisebbségektől, és nem teszi lehetővé, hogy a kopogtatócédula gyűjtésére és a kampányra költött pénz mennyiségének döntő hatása legyen az eredményre.

Egy ország parlamentje akkor jó, ha a képviselettel megbízottak politikai meggyőződése olyan sokféle, mint az ország lakosságáé. Példát a nálunk fejlettebb, tapasztaltabb demokráciákról kell venni. Legyen a politikai képviselet az eddiginél kisebb, olcsóbb és átláthatóbb. Ideje, hogy a képviselők számát ne az ülésterem ülőhelyeinek száma határozza meg. De rá lehet-e bízni ezt a feladatot a jelenlegi parlamenti pártokra? Vajon tényleg meg akarják változtatni a törvényt, vagy elszabotálják megint? Most úgy tűnik, az MSZP a törvény több elemén is hajlandó változtatni. Javaslatuk szerint majd' negyedével csökkenne a képviselők száma (386-ról 298-ra), nem változna az ötszázalékos parlamenti bejutási küszöb, nagyon hasonló maradna a listás és egyéni képviselők aránya, de egyfordulóssá válna a választás. Ez egy lépés lenne egy demokratikusabb választási törvény irányába, de az ördög a részletekben lakik.

Ami biztos, hogy a magyar választási törvény a kicsikkel szemben diszkriminatív. Ennyi ajánlócetlit sehol nem kell gyűjteni. Hollandiában elég 50 támogató aláírás, s ott egy személy akár két pártot is ajánlhat. Másutt a parlamenti pártoknak nem is kell ajánlásokat gyűjteniük. Ausztriában például az a párt, amely egy tartományban már összegyűjtötte a szükséges számú aláírást, a továbbiakban mentesül a gyűjtés kötelezettsége alól. Magyarországon a cédulagyűjtés a korrupció melegágya. A cédulák mára teljes mértékben piaci termékké váltak. Alkalmazottak, aktivisták tömege gyűjti őket, a nagy pártok végig, amíg lehet, s ezáltal a kis pártok rendre kiszorulnak a választásokból. Akinek sok pénze van, sokat gyűjt, akinek kevés, keveset. Ez az ajánlási rendszer az új politikai áramlatok, ideológiák megjelenítésének fő gátja. Az ajánlócédula-gyűjtés más törvénytelenségekre is sarkallja a pártokat. Arra, hogy a cédulák tartalmát megőrizzék későbbi felhasználásra, adatvédelmi és személyiségjogi törvényeket sértve. Különösen aggályos, hogy a törvénytelenségeket pont azok követik el, akikre az ország a törvénykezést bízza.

A képviselők száma a lakosság arányához viszonyítva Európában Magyarországon a legnagyobb a nagy kiterjedésű Svédország után. Ennyit az ország nem tud eltartani, és fölösleges is.

A kétfordulós választási rendszer nem igazságosabb, de drágább, és ez is a közpénzekből gazdálkodó nagyobb és gazdagabb pártoknak kedvez a szegények rovására. A jelenlegi szabályozás jelöltenként egymillió forintot engedélyez kampányköltségre. Szerintünk sokkal igazságosabb lenne egy kb. 1000 eurós, vagyis kb. 250 000 forintos limit. A fő gond persze nem az egymilliós keretszabályozással van, hanem azzal, hogy a nagy pártok ennek sokszorosát költik. Ha a pártok nem követik el azt a hibát, hogy a könyvelésükben kampányköltségként nagyobb összeget jelölnek meg, mint az engedélyezett keret, akkor nem kerülnek bajba. Az ellenőrzést nem az Állami Számvevőszékre, hanem a rivális pártokra kellene bízni. Ellenőrizzék egymást a piaci adatok és mérések alapján.

Olaszország velünk egy napon választott. Ott a legkisebb falvakban is azonos méretű reklámfelületet kaptak a pártok. Különbség legfeljebb abban volt, hogy voltak olyan pártok is, melyek nem tudtak élni a lehetőséggel, és az ő felületük üres maradt.

Az egyéni választókerületek megléte azt a téves képzetet kelti a választópolgárokban, mintha az egyéni képviselők választókerületük lakóit és nem a pártfegyelemre épülő pártfrakciójukat képviselnék a parlamentben. Úgy tekintenek az egyéni képviselőkre, mintha azok kerületük érdekeinek kijárói lennének. Ezért az egyéni képviselők rendszerét meg kell szüntetni. Hollandiában például az egész ország egyetlen választókerület, csakúgy, mint nálunk az európai parlamenti választásokon, amikor a választók csak a pártok által felállított listákra szavazhatnak.

Nálunk tíz fő elég a pártalapításhoz, ezért nagyon sok bejegyzett párt van, mely a valóságban nem létezik. A pártalapításhoz szükséges létszámot 200-600 főre kellene növelni.

A választási küszöb 5 százalék. A rendszerváltáskor csak 4 százalék volt, de a parlamentbe bekerült pártok a küszöböt felemelték, hogy helyzetüket stabilizálják. A parlamenti demokráciákban példaképnek tekinthető 16 milliós Hollandiában a parlamentnek 150 tagja van. Egy parlamenti mandátum megszerzéséhez a szavazatok 1/150 részét, tehát 0,66 százalékot kell megszerezni. Ez nem akadályozza a demokratikus döntéshozatalt, a kormányalakítást és a parlament működését.

Félő, hogy a jelenlegi parlamenti pártok olyan csapdákat hagynak a megreformált rendszerben is, melyek változatlanul a bebetonozásukat szolgálják. Ha nem akarjuk rájuk bízni a döntést, akkor marad a népszavazás, melyet minimális többletköltséggel, az önkormányzati választásokkal egy időben is le lehetne bonyolítani. A Zöld Demokraták persze nem gondolják, hogy egyedül is képesek lennének összegyűjteni a népszavazás kiírásához szükséges számú aláírást. Ezért várjuk a kétharmados törvénytervezet részleteit, és egy olyan vitát, melyben a hozzánk hasonló erőket is megszólítják. Ennek eredménye lehetne egy sokszínűbb népképviseletet, egy differenciáltabb, a választási akaratot jobban tükröző törvénytervezet. A parlamenti pártok ezután olyan választási törvényt is megszavazhatnának, mely nem csak róluk szól.