Kétségtelen ugyan, hogy Zarkavi volt a "kapocs" az al-Kaida és a ma már nacionalistaként címkézett szunnita (politikai értelemben: szaddámista) lázadók között, de tevékenysége legfeljebb színezte, elő nem idézte Irak mai, polgárháborús állapotait.

Amikor amerikai katonai vezetők arra panaszkodnak: az expedíciós erőiknek nincs "stratégiájuk" egy nacionalista ihletésű lázadás leküzdésére, akkor alig hihető, hogy a Zarkavi típusú terrorral szembeni tehetetlenségükre gondolnának. A helyzet ezért súlyos. A terroristákat le lehet küzdeni, de ezáltal a fegyveres ellenállás mélyebben fekvő okai egyáltalán nem szűnnek meg.

A felszínen ugyan Irak egyre nagyobb "rendet" mutat - van egységkormány, működő hadsereg és rendőrség -, de Bush elnökön kívül kevesen hisznek abban, hogy a szunnita kisebbség sok-sok évszázados uralkodásának és a demokratikus hagyományok teljes hiányának történelmi elegyét egy törzsi-felekezeti alapon szerveződő társadalomban kívülről, erőszakkal fel lehet számolni. Nem lehet.

Ha lehetne, lehetett volna, okos (amerikai) emberek agyában nem születnének ma olyan cinikus gondolatok, hogy hagyni kéne az irakiakat magukra. Hadd polgárháborúzzanak a többségi síiták, a kisebbségi - évszázados előjogaikat védő - szunniták, na meg a kurdok egymás között, s hasítsák ki maguknak az angolok által kreált Irakból azt, ami az övék. Egy jó polgárháború akár segíthet is abban, hogy tisztázódjanak a viszonyok.

Na mármost: túl azon, hogy az iraki emberek többsége békét és nem háborút akar - s egy "tisztázó" polgárháborúnak a vége minden más lehet, csak épp egységállam nem -, szegezzük pillantásunkat e termékeny gondolatok mögöttesére. Mely abban áll, hogy menni kéne... Mint Vietnamból, bő harminc éve. Hagyni az erősebbet, hogy győzzön, mert az amerikai dollárszázmilliárdokból amerikai eszmények szerinti, működőképes állam (és demokrácia) úgysem lesz. Van bennem rokonszenv az effajta párhuzamok iránt. De a hadithai békés iraki polgárok legyilkolását nem azért hoznám összefüggésbe a vietnami My Lai emlékével, mert a tehetetlenség és a rettegés együttes érzete a katonákat elszabadult hajóágyúkká teszi. Hanem azért, mert My Lai a vég egyik tünete volt csak. Amiképp a "vietnamizálás" rákövetkező stratégiája - párban a mai "irakizálással". Itt a pillanat, hogy kimondjuk: születőben a felismerés, hogy Irakot az amerikaiakkal nem lehet pacifikálni. Ma még ugyan csak azokat az ismerős hangokat halljuk, hogy Irakot nem szabad "sorsára hagyni" (Vietnamot sem volt szabad); hogy türelem kell az irakizáláshoz; hogy előbb-utóbb talpra áll a rendszer; hogy a hirtelenjében Kuvaitból odavezényelt pluszkatonaság csak pár hónapig marad, amíg (az irakiak helyett) rendet csinál a lázongók fészkeiben stb. De e hangok mögül fogy a magabiztosság, a hit, a meggyőződés. Menni kéne, tényleg.