Életünk ára
Az EU-ból érkező infrastrukturális fejlesztési forrásokból a nemzeti fejlesztési terv II.-ben megjelölt négy kiemelt egészségügyi területen kb. 600 milliárd forint érkezhet jó pályázatok esetén. Ezekhez önerőként állami pénzt kell rendelni. A többi területen majd meg kell nézni az elkészítendő kapacitástérképeket: hová kellenének beruházások? Ma egy budapesti lakos egészségügyi ellátására közel kétszer annyit fordítanak átlagosan, mint vidéken bárhol (még az országos intézményekkel korrigált adatok szerint is). A lakosság számához viszonyítva itt van messze a legtöbb háziorvos (a legkisebb kártyaszámmal és a legmagasabb továbbküldési aránnyal), a legtöbb szakrendelési óra, diagnosztikai kapacitás és kórházi ágy. Elvileg Budapesten kellene kezdeni a leépítéseket, vidéken pedig komoly fejlesztéseket elindítani az esélyegyenlőség érdekében!
A magántőke nem mozdul meg, ha nem látja a befektetés megtérülésének módját. Akkor látja, ha az amortizáció beépül a finanszírozásba. Ma szinte csak a privatizált alrendszereknél épül be! (A zárt kassza miatt ez a beépülés is a többiek bőrére megy!) Az amortizációt valamilyen formában mindenhol be kell építeni a működési költségekbe. Szektorsemlegesen. Akkor a jövő térképén szereplő, vagyis megtartandó közkórházak akár közvetlenül is befektetési forrásokhoz juthatnának a bankoktól. A biztosítóval való szerződéskötés joga nagyon erős (vagyont érő) jog, éppoly jó garancia lehet a bank számára, mint bárki szava!
Az OEP valódi biztosítóként történő működtetése nagyon komoly, politikai konszenzussal hozott döntést igényelne. Olyat, ami alapvetően megszabja a bizosító(k) mozgásterét. Ugyanis meg kell majd határozni, hogy mennyi lehet egy - az egészségügyi ellátásokkal megóvott - "minőségi életév" határköltsége? Vagyis: mennyit ér meg legfeljebb és átlagosan a magyar társadalomnak, hogy egyik (beteg) tagja egy évvel tovább élhessen, megfelelő életminőséggel? Ez lenne a közfinanszírozott ellátásban a szakmailag egyébként indokolt eljárások befogadásának a felső határa. Betegségtípustól és bármilyen külső nyomástól függetlenül! Nyugat-Európa gazdagabb országaiban 40-50 ezer euró/év a határ, vagyis 10-13 millió forint! Nálunk menynyi? Negyede? Ötöde? Ez nagyon komoly társadalmi és politikai párbeszédet és konszenzust igényel. Esetleg szolidaritást is.
Miért? Mert ettől függ többek között, hogy milyen támogatással adhatók bizonyos gyógyszerek - pl. az "ingyenes szívgyógyszerek" -, illetve, hogy a kockázatközösség milyen beavatkozások esetén és meddig fizeti a számlát? (Megjegyzem, az SZDSZ által preferált több-biztosítós rendszerben óhatatlanul kisebbek lennének a kockázatközösségek, kisebb kockázatközösség esetén pedig vagy a határköltség lesz alacsonyabb, vagy a biztosítási díj magasabb.)
Lesz-e döntés arról, hogy csak a tudományos bizonyítékokkal alátámasztott kezeléseket térítik? Diagnosztikát pedig csak indokolt igény esetén? Összevetik-e a különböző betegségcsoportok kezelésének/ellátásának költséghatékonyságát? (Köztük a manapság "divatos" csontritkulást, melynek költsége évi 30 milliárd körül van.) Izgalmas számításokat kell majd elvégezni, hogy milyen egyéni kockázat esetén éri meg a biztosítónak is és a közösségnek is, hogy a biztosított részére 50-70-90 százalékos - vagy akár magasabb - támogatással adjon egy gyógyszert (vagy akár többet is), mely nagymértékben lecsökkenti súlyos és jelentős kezelési költségeket okozó események bekövetkezésének valószínűségét. További kérdések: Lesz-e lehetőség tizedik alkalommal is elküldeni valakit valamilyen "rehabilitációra" a kockázatközösség pénzéből? Befolyásolja-e a biztosítási és/vagy támogatási összegeket a dohányzás vagy alkoholizmus? Lesz-e módja a betegnek a közösségi kockázat terhére elutasítani azt a kezelést, amivel meg lehetne előzni, hogy további drága kezelések váljanak szükségessé? Egy példa: a beteg elutasította az időben és minimális veszéllyel elvégezhető szívműtétet, mert félt. Az egymillió forintnál kevesebbe kerülő szívműtét elmaradása után pár évvel, ahogy az várható volt, tönkrement szívizomzattal járt kórházról kórházra, drága kivizsgálásokra, majd megműtötték, de ez már nem sokat segített. Később még beültetett defibrillátort is kapott. Az időben elvégzett műtét költségeinek kb. a hússzorosát költötték rá, s rövidesen meghalt. Joga volt a rossz döntéséhez. És hogy lesz ez ezután? Fenntartható ez a jog?
Másik példa: egy elég ritka betegség megoldható műtéttel vagy kezelhető havi egy, de százezer forintba kerülő injekcióval. A műtét kétszázezernél nem több, az injekciót évtizedekig kell adni. Ki állja a számlát a műtétre nem vállalkozó beteg esetében? Az időben el nem kezdett daganatellenes kezelés, a magas vérnyomás vagy cukorbetegség esetén a beteg nem megfelelő együttműködése milyen következményekkel jár majd?
És végül a sürgősség kérdése: a legtöbb betegségnél előállhat, hogy vagy azonnal elvégzünk valami költséges beavatkozást, vagy a beteg meghal. Ki fog dönteni az alulbiztosított betegekről? Ha a biztosítási elvet érvényesíteni akarjuk, akkor mindezeket a kérdéseket fel kell vetni!
