Hajózni nem muszáj
Elárulom: szarul fest, például ott éktelenkedik a közepén egy Budapest nevű szemétlerakó- és szennyvíztelep, a térség egyik legmocskosabb, legkellemetlenebb helye, amely szennyvizének nagy részét még mindig a Dunába engedi, ohne zsanér, ahogy szellemes szerzők szokták pestiesen szólni.
De mindegy is, a WWF-igazgató azért gyalogol, hogy tiltakozzon a Duna autópályává alakítása ellen. Tudniillik van egy európai uniós közlekedésfejlesztési program, amely előírná a dunai hajózóút fejlesztését, hogy két és fél méteres merülésű brutális uszályok járhassanak föl-alá, mert az nagyon európai dolog.
Na most, az Európai Unió roppant érdekes fejlesztési programokat és előírásokat képes alkotni, hadd emlékeztessünk csak az úgynevezett liszszaboni programra, amely a világ első számú infotechnológiai hatalmává próbálta volna tenni az uniót, anélkül, hogy volna akár egyetlen cég a kontinensen, amely beférne a világ legjobb ötven infotech vállalata közé; ezen a programon máig röhögnek Amerikában és Ázsiában a jobb humorérzékű politikusok és gazdasági csúcsemberek, nagyjából úgy végződött, mint a Debrecen BL-szereplése, már azelőtt elbukott, hogy bárki komolyan vehette volna. Viszont van az EU-ban még hasonlóan produktív és sikeres direktíva, támogatási rendszer, miegyéb raklapszám, például arról, hogy a francia parasztok kapjanak egy-egy új Reanult Megane-t minden elpusztult csirke után, és ha a gyümölcsfákra is hagyja rárohadni a termést, ahelyett, hogy a telített piacra dobná, akkor annyi pénzt vehet föl, amennyit a traktorjával haza tud húzni.
A hajózóút fejlesztése nagyszerűen illeszkedik ebbe a sorba, egy újabb szép cél, lassú öngyilkos merénylet: számolgassuk szépen fölfele a természeti környezet utolsó, így-úgy megmaradt darabjait egy várhatóan tíz-húsz éven belül teljesen megszűnő ágazat kedvéért.
Aki a folyami teherhajózás európai jövőjével kalkulál, az minimum hibbant vagy a folyami teherhajózás európai jövőjével foglalkozó hivatalnok. Európában ugyanis vagy megszűnt, vagy rövidesen megszűnik az az ipari termelés, amelynek nyersanyagai gazdaságosan szállíthatók hajóval. A modern iparnak a hajó túl lassú, körülményes. (Persze ettől még hajózás lesz, kell is neki lennie, csak éppen a gigauszályok ideje jár le, végre, hála a jó istennek.)
Ennek ellenére, amikor az egyébként is sok helyen tönkretett Duna vagy a Tisza még alaposabb kibetonozása mellett érvelgetnek, mindig a hajózás a végső érv. Mintha a hajózás valamiféle magasabb érdek volna. (Ilyenkor szokták előrántani a címben parafrazált latin közhelyet a navigálás necesszitásáról.) Ráadásul a folyami teherhajózás, amire pont annyi szüksége van a társadalomnak, mint a macskaszőr-allergiára. Ebben az érvrendszerben mindig ott van az az állítás, hogy a folyami szállítás környezetbarátabb, mint bármi más. A hajózás pontosan addig környezetbarát, ameddig nem kell átszabni hozzá a folyókat, nem kell milliárdokért beletúrni a természeti környezetbe. Mert ebben az ökológiailag elhasznált Kárpát-medencében már csak a folyók mentén található egy-egy darabka, a természeti környezetre hasonlító terepszakasz, minden mást már réges-rég átszabtak az emberi igények szerint. A legértékesebb, legizgalmasabb élőhelyek a folyók mentén, a vizes területeken vannak. Ezeket feldúlni nagyobb kártétel, mint a már megépült autópályákon, utakon és vasútvonalakon szállítani.
Tessenek kimenni horgászni /fürdeni/evezni a Dunához egy hétvégén. Azt fogják találni, hogy ötpercenként húz el félembernyi hullámokat kavarva valamilyen hajószörny vagy egy három-négyszáz lóerős motoros jacht. Aki csendet és nyugalmat szeretne, annak hajnalban kell kelnie. Na, ezt a hajóforgalmat szeretnék még növelni, minden áron. Óriási. Nem úgy hajtana több hasznot egy folyó, ha csak úgy csöndben kanyarogna, lennének fák meg madarak, meg halak is benne, és jönne a turista horgászni, evezni, sétálni, és költené a pénzét a kocsmában, az étteremben meg a panzióban?
A folyókat, a természetes vizeket még 2006-ban is hajlamosak vagyunk végtelen erőforrásként kezelni. A rablógazdálkodás legprimitívebb formáit is eltűri a társadalom, csak azért, mert nem látszik, mi van a víz alatt. (Csak hogy tudják: ott talán még nagyobb pusztítást végzett az ember az elmúlt másfél évszázadban, mint a felszín felett.)
Most, árvízi szezonban hirtelen megtanulja mindenki tisztelni a folyót, megy a rinyálás, de néhány hét múlva már lehet újra szarni bele, a szó legszarosabb értelmében, lehet dobálni bele a régi hűtőszekrényt, pillepalackot és pörköltmaradékot, mert a folyó egy nagy szemetes, ugye. Mikor jut már eszébe valakinek, hogy mondjuk el kéne dózerolni az ártérre épült üdülőfalvakat, hogy lehetne több helyet hagyni a folyónak, akkor nem lenne olyan magas az ár, be lehetne tiltani az élővízi halászatot (nettó rablógazdálkodás), ilyesmi? De egyelőre még mindig ott tartunk, hogy még több duzzasztó, még több beton, még több műtárgy, hajózóút és gigauszály. A beton legalább nem árad, és nem él meg benne a szúnyog.
