Vannak gondolatok, érzések, gondok, bánatok, örömök, bosszúságok, amelyeket nem lehet versbe, novellába, regénybe szőni, illetve lehet, de nem mindenkinek. És főként nem mindenkor. Ki kell várni azt a verset, novellát, regényt, amelybe illeszthetők. És előfordulhat, hogy életünk végéig várunk – hiába. Hiába, mert nem készül el a várva várt szövet, vagy elillan a szál, amelyet bele akartunk húzni.

E malőrt elkerülendő, ezeket az ember megpróbálja külön, magukban megírni. Magam is ekként cselekedtem, amikor az elmúlt öt év során időről időre rögzítettem azt, ami mindenből kimaradt, de erősen foglalkoztatott, kikívánkozott belőlem. Így keletkeztek új könyvem darabjai, amelyeket legszívesebben miniesszéknek neveznék, de minthogy kissé fellengzősen hangzana, azonkívül ez esetben a műfaji meghatározás óhatatlanul szűkít is, egyszerűen inkább csak prózáknak mondanék, éspedig rövideknek, mert kétségkívül kurták, hiszen csak pár oldalt tesz ki mindegyik.

Talán van olvasó, aki némelyiket ismeri, mert külön-külön már mindegyik megjelent nyomtatásban, de együtt most látnak napvilágot először. A megjelenés lehetősége nem motivált, létrejöttükben mégis szerepet játszott az is, hogy akadt lap, egy hetilap, amely annak idején egymás után mindjárt közölte őket, mert az ilyen melléktermékek természetüknél fogva olyanok, hogy különben esetleg meg se íródnának.

Minthogy viszonylagos rendszerességgel jelentkeztem velük, akkor rovatcím is került föléjük: Walden, Thoreau, a XIX. századi nagy amerikai író és gondolkodó nevezetes esszéjének címe. Ezt a könyvben értelemszerűen elhagytam, de remélem, így is átüt az a szellemiség, amelyet vele jeleztem és magaménak vallok, noha talán nem mindig annak jegyében sikerült megszólalnom, vagy nem úgy, ahogy szerettem volna. (Alexandra, 224 oldal, 2499 forint)

Van, amit külön ír meg az ember