Vesére menő viadal
Ezzel szemben Cannes legpompásabb vonzereje a már-már szocreál kinézetű fesztiválpalota, amelynek lépcsőin a világ sztárjainak java megfordul. Sokan úgy vélik, ez az egyetlen, ami történik itt. Tévednek. Eljön ide az üzletkötés reményében az egész filmszakma, és számos turistát, bámészkodót is vonz a zsúfolásig telt kisváros.
Évente tíz napig Cannes maga a gazdagság. Aki számít, beengedi a rendőr, aki meghívókártya nélkül érkezik, annak marad a tengerpart vagy a fűben hűsölés. Ők a szegény vágyakozók. Míg a színfalak mögött hedonista ünneplés folyik, a fűben az öteurós bagett a csúcs.
A növényekkel, gondozott, színpompás parkokkal teli tengerparton luxusszállodák és apartmanházak húznak csodálatos félkörívet. Szemközt velük a kikötő, a víz olykor alig látszik a jachtoktól, tengerjáróktól.
A pálmafák alatt boldog és büszke a város. Kivetítőkön, plakátokon és az üzletek kirakataiban is a fesztivált hirdetik. Cannes-ban a pálmafákéval vetekszik az egy négyzetméterre jutó milliomosok száma. Akik tehetik, és itt elképesztően sokan vannak ilyenek, az elegáns Carlton Hotel teraszán hűsítik vagy épp tüzelik tovább magukat - a kényes ízlésűek Hennessyvel, potom 200 euróért, az "igénytelenebbek" sörrel, nyolc euróért.
A "Guldenburgok" lakosztályt bérelnek, hátha valamelyik híresség lesz a szomszédjuk. A Rolls-Royce-okon kívül Porschék, Ferrarik és néhány száz egyéb luxusautó kereng. A sofőrök huszonéves élvetegek vagy elegáns idősebb urak. Van itt pénz rajongani.
A vékonyabb pénztárcájúak csak "bejárósak" lehetnek, mivel a szállodák, kihasználva az esemény súlyát, csillagászati magasságokba srófolják áraikat. Például egy fürdő nélküli, sötét, tűzfalra néző lyukat naponta mintegy 300 euróért kínálnak, és minimum tíz napra lehet csak kivenni. Lehet kevesebb ideig maradni, ha kifizeti az ember a teljes időszakot, amit persze távozásunk után zokszó nélkül ismét kiadnak. Ezek után kicsit meglepő, hogy az árak ellenére folyamatos a telt ház, sőt, szó szerint kihalásos alapon lehet megörökölni egy ilyen egérlyukat.
Gyakori jelenség Cannes-ban a jegyért könyörgő ember: a vörös szőnyeges gálavetítésekre szinte lehetetlen bejutni. Kellemes napi program lehet ezért reggel kilenctől este hétig értelmetlenül gubbasztani a 35 fokos melegben.
Hasonló választható program a folyamatos sztrájkolás. Minden napra jut egy. Hogy mi is az elégedetlenség tárgya, és kik a sértettek, általában nem igazán tudni. De annyira hozzászokik az ember, mint az önjelölt performance-okhoz, a croisette-en befutni vágyó és lemezszerződés után áhítozó zenekarokhoz vagy például brazil (?) táncosok show-jához. Helyi nevezetesség még az arany vagy ezüst spray-vel lefújt szoborember is. Lefényképezni csak óvatosan illik őket, mert ha lebukunk, fizetünk vagy futunk.
Bár Cannes arról híres, hogy itt mindenki egyenlőnek érezheti magát, nem így vannak ezzel a sajtó képviselői. A fesztivál egyik sajátossága, hogy az akkreditált újságíró sem lehet biztos abban, bejut-e a sajtóvetítésekre - a mintegy négyezer jelen lévő zsurnaliszta nagy része (a legnagyobb terem esetében is csak a fele) ugyanis fizikailag nem fér be a vetítőkbe. Mindemellett a tapasztaltabb kollégák már tudják, hogy mennyivel korábban kell odaállni, vagy épp hogyan kell félretaszítani az előttük állót. Vesére menő viadal.
A krízist enyhítendő, a szervezők kitalálták, hogy "besorolják" a zsurnalisztákat: legalább ötféle, különböző előjogokat biztosító sajtóakkreditáció létezik. Az adu ász a fehér kártyácska (a The New York Times 30 éve oda járó tudósítója kap ilyet), ezután következik a rózsaszín-sárga pöttyös (kisebb országok több évtizede oda járó munkatársai), a sima rózsaszín (nagyobb napilapok), a kék (havilapok, szaklapok), végül a sárga (fotósok és akikkel ki akarnak tolni). Utóbbi kettő leginkább csak a sorban állásra jogosít.
Cannes, 2006. június
