Csak az EU segíthet
- Mire alapozták a Trianon-döntéseket, tényekre, valós adatokra? Általában a Monarchiában végzett 1910-es népszámlálásra hivatkoztak, de az alapvetően a lakosság, az emberek nyelvét, nem pedig nemzetiségét rögzítette. A múlt század elején rendelkezésre álltak-e megbízható adatok?
- Párizsban minden érdekelt megpróbálta a legjobb pozíciókat elérni, a maga igazát bizonygatni. A népszámlálás abban az időben nem egyértelműen nemzetiségi hovatartozás alapján sorolta be az embereket. A görögök szerint mindenki, aki görögkeleti vallású (nem baj, ha albánul beszél), görögnek számított. Lloyd George-nak igaza volt, amikor utalt rá, hogy Párizsban a békekonferencián mindegyik fél saját javára torzított statisztikai adatokkal érvelt. Minden náció területet akart szerezni. A Népszövetség később vizsgálódott Oroszország és Lengyelország határán, megkérdezték az ott lakókat: kik maguk, lengyelek, litvánok? Keresztények vagyunk - jött a válasz. Azaz abban az időben nehéz volt megállapítani, ki melyik nemzet, nemzetiség tagja, sokszor maguk az érdekeltek, az emberek, akik keresztbe-kasul házasodtak, sem tudták eldönteni. Azt hiszi, ma könnyebb? Jómagam kanadai állampolgár vagyok, de nehezen mondanám meg, milyen nemzetiségű. Skót, walesi, ír, mindenféle.
- Ön úgy fejezte be számos rangos nemzetközi elismerést szerzett könyve (Paris 1919 Six Month that Changed the World - Magyar címe: Béketeremtők: Az 1919-es párizsi békekonferencia) magyar fejezetét, hogy a győztesek 1945-ben visszaállították az első világháború utáni párizsi békeszerződések egyik elemét, Magyarország trianoni határait, amelyek - még! - változatlanok. A "még"-et sokféleképpen értelmezhetik Magyarországon, főleg a jobbszélen. Mi a szerző olvasata?
- Csak annyi, hogy egy ütős mondattal, szóval akartam lezárni a magyar fejezetet. A "még"-gel. Emlékezetem szerint 1999-ben, tíz évvel a rendszerváltások után írtam a magyar részt, amikor a Trianon-határok Jugoszláviában, Csehszlovákiában már megváltoztak. Tudtam, hogy az erdélyi magyar kisebbség kérdése mind Romániában, mind Magyarországon napirenden van, de természetesen nem azt akartam mondani, hogy gyerünk, essünk neki.
- Szóval a "még" nem határrevíziót jelentett...
- Persze hogy nem, csak annyit, hogy ez a kérdés nyitott.
- Hogyan lehetne lezárni?
- A megoldást Románia EU-tagsága, a határokon átívelő regionális tervek, fejlesztések kínálhatják, például Erdély és Magyarország egyes vidékei között. Hogy egyetlen nemzetiség se érezze magát fenyegetve, ahhoz elsősorban nyelvi-kulturális együttműködés, térségfejlesztési elképzelések kellenek, amelyek feloldják a szembenállást. Ki-ki nemzetiségét, nyelvét, kultúráját tiszteletben tartva közös projektek indulnak. Amilyenben nálunk Kanadában a franciául beszélők vesznek részt. Ami a kérdés egészét illeti, nagyon nem szeretem az etnikai alapú nacionalizmust, mások kirekesztését, a "mi igen, ti nem" megközelítést.
- Mit gondol, mára vége van a határok tologatása korszakának?
- Úgy vélem, a jelentősebbeknek igen. Amit biztatónak tartok: a világban nő a kapcsolatok, az összekapcsolódások száma, legyen szó az internetről, a nemzetközi szervezetekről, az utazásról. Többet tudhatunk meg egymásról, jobban megérthetjük a másikat. És, amint a környezetvédők emlékeztetnek rá: csak ez az egy bolygónk van, amin együtt kell élnünk.
- Párizs, 1919 után jött az amerikai elnök, Wilson a Népszövetség gondolatával, miután Versailles-Trianonban a világháborús veszteseket, a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiát nemzetállamokra szabdalták, ezzel mintegy elvetve a sárkányfogakat, amelyekből hamarosan pusztító nacionalizmusok kelnek ki.
- Wilson reményei szerint a Népszövetség nemzetekre épült, kiegészülve azzal, hogy a határokat békés úton meg lehet változtatni, hogy a kisebbségeket védelmezzék. Azt gondolom, Wilson nem érzékelte az etnikai nacionalizmusban rejlő hatalmas energiát. Amerika, ahonnan jött, a maga soknemzetiségűségével nem ismerte az etnikai nacionalizmust. Az első világháború utáni időszak nagy tanulsága az etnikai nacionalizmusban rejlő - hiábavaló - erő. Ennek a fajta nacionalizmusnak a kevert-keveredett nációk Európájában kevés értelme volt. Nézzük meg az 1914 előtti Európa vallási-nyelvi térképét - tarkabarka keverék! Nálunk Torontóban van egy iskola, ahol a közösségek révén kilencven nyelven beszélnek. Csodás multikulti együttműködés jön létre, a minap "halal-pizza-partit" (iszlámhitűeknek disznóhús, egyéb tisztátalannak tartott összetevők nélkül készült pizza) rendeztek. Egyébként örök emberi vonás, hogy hajlamosak vagyunk a keveredésre. Az etnikailag tiszta közösség, állam csak veszélyes fantáziálás. A multikulturalizmus ma Európában a bevándorlás folytán is elsősorban a Nyugatot, Franciaországot, Hollandiát, Nagy-Britanniát jellemzi.
- 1919-hez, Versailleshez is kötődik, belőle eredeztethető jelenünk egyik legsúlyosabb krízisterülete, Irak...
- ...amely az 1919-es békekonferenciák idején egymáshoz alig kötődő ottomán tartományok halmaza volt. Csak az 1950-es években kezdett kiformálódni a nemzettudat, ugyan kurdok, szunniták, síiták vagyunk, de mind együtt mégis irakiak. Szaddám Huszein mindezt tönkre zúzta. Ma mit látunk, az emberek visszahúzódnak etnikai-kulturális-vallási identitásukba-csoportjaikba, a síiták, a szunniták saját területükre, a kurdok saját formálódó államukba vonulnak vissza. Semmi jót nem látok, csak Irak széttöredezését két-három államra. Nagyon-nagyon borúlátó vagyok.
- Mi lehet a kiút? Az akár erőszakos demokratizálás, vagy az ellenkezője, hagyni őket a maguk útját járni?
- A demokrácia ebben a kontextusban sajátosan érvényesül. Felébreszti a vallási-törzsi identitást, a szunniták, a szunnitára, a síiták a síitára, a kurdok kurdra szavaznak. Vagyis e tekintetben a demokrácia elmélyíti a megosztottságot, ahelyett, hogy csökkentené. A demokrácia voltaképpen egy folyamat. Csak akkor működik, ha más elemek, például a szabad sajtó, törvényesség, törvénytisztelet, alátámasztják. Ma Irakban viszont a demokrácia bomlását, a vele való visszaélést tapasztaljuk.
- Először jár Budapesten: mi az üzenete a magyaroknak?
- Nemcsak a magyaroknak szól, hogy ismernünk kell a történelmet, magunkét, másokét egyaránt.
