A magyar nyugdíjrendszer tőkefedezeti pillérének vizsgálata során - a Magyar Nemzeti Bank után - a Világbank is arra a következtetésre jutott, hogy a nyugdíjpénztári szisztéma észszerűtlenül, drágán és kevéssé átláthatóan működik. Az eddigi teljesítmények alapján kétségbe vonták azt is, hogy a kieső társadalombiztosítási nyugdíj ellentételezésére elegendő fedezetet ad a megtakarítás.

A Világbank elemzői úgy vélik, eleve elhibázott és álságos az "önkormányzati elv", miszerint elméletileg a tagok tulajdonában vannak a pénztárak. A valóságban ugyanis túlnyomó többségük mögött ott egy tőkeerős bank vagy biztosító, amelyik megfinanszírozta az alapítást és működtetést, előbb- utóbb azonban viszont akarja látni a befektetett pénzét. Ezt ugyanakkor bújtatott módon teszi, például a vagyonkezelés révén, amelynek tényleges költségét eltakarja a vegyes díjstruktúra. Nemzetközi összehasonlításban tehát a költségeket magasnak, az összegyűlt vagyont viszont alacsonynak tartják. Ennek egyik okaként a gyenge és konzervatív vagyonkezelést említették. Összességben a szakértők megkérdőjelezték azt, hogy a megtakarítás évtizedei alatt összegyűlik az a fedezet, ami elegendő a tb-nyugdíj 30 százalékának megfelelő életjáradék nyújtására. Az állami felügyelet munkájával sem maradéktalanul elégedettek. Úgy vélik, kevés kapaszkodót ad a fogyasztóknak, a pénztártagoknak a döntésekhez, és kevéssé "ösztönzi" a pénztárakat az alacsony költségszintű, hatékony működésre.

Erdős Mihály, a PSZÁF stratégiai igazgatója nem vitatta, hogy a magánpénztárak dolgozhatnának olcsóbban - hozzátéve, hogy a költségszint folyamatosan csökken -, ezt azonban ő döntően az elaprózott rendszer számlájára írta. Abból fakadóan, hogy mindegyik pénztárnak magának kell beszednie a járulékot, számtalan párhuzamos struktúra alakult ki, mindenki külön levelezik a munkaadókkal, az Apeh-hel, végzi a csődfigyelést.

Nagy Csaba, a Stabilitás Pénztárszövetség elnöke szerint a nemzetközi összehasonlításnak nagyjából annyi az értelme, mint amikor az almát a körtével hasonlítják össze. A külföldi nyugdíjalapok zöme ugyanis egészen más elven, más szabályozási környezetben - nem egy országban ötven-száz éve - dolgozik, és negyedannyi adminisztratív kötelezettségnek kell eleget tennie. A vagyonkezelés hatékonyságára példaként hozott dél-amerikai országokban a nyugdíjpénztár számára - indulásakor - az állam egy sor új befektetési lehetőséget biztosít, főleg az infrastrukturális fejlesztések terén. Kelet- és Közép-Európában pedig a pénztári infrastruktúra kialakításához volt központi segítség, tehát ezeket a költségeket nem a pénztárak alapítóinak kellett állniuk.

A Világbank javaslatai között szerepel a közös járulékbeszedő rendszer, ami a hazai szakemberek szerint is jóval olcsóbbá tenné a pénztárak működését, megkönnyítené a munkaadók és az adóhivatal dolgát. Erdős és Nagy között legföljebb abban van vita, hogy ennek a svéd modellhez hasonlóan vakszámlásnak kellene-e lennie, tehát a pénztárak név szerint nem is ismernék tagjaikat. Az igazgató úgy véli: így az ügynöki költségek gyakorlatilag feleslegessé válnának, hiszen a pénztárak nem tudnák, hogy kihez érdemes küldeni az ügynököt.

A Stabilitás elnöke - aki egyben az OTP-pénztárak ügyvezető igazgatója - úgy látja, ezzel a megoldással már elkéstek, az összesen 2,3 millió tag adatai ugyanis már ott vannak a pénzintézeteknél. Szerinte a "kannibalizációt" megállítani azzal lehetne, ha a jelenleginél indokoltabbá vagy némileg bonyolultabbá válna az átlépés. Bulgáriában például közjegyző előtt kell nyilatkoznia a pénztártagnak arról, hogy honnan hova megy. Másutt pedig csak olcsóbb vagy jobb hozamú pénztárba lehet átlépni.

Kérdés persze, hogy ez a nagy pénztárak vagy tagjaik számára lenne-e hasznos.

A Világbank másik javaslatát, miszerint az önkormányzati nonprofit működési formáról át kellene térni a vállalkozói működésre, a pénztárak már sokkal problematikusabbnak látják. Embereket a tulajdonuktól ugyanis nem lehet megfosztani, márpedig a tagok egyben tulajdonosai is pénztáraknak. Erdős Mihály ezt a gordiuszi csomót úgy vágná át, hogy a tagok a számlájuk erejéig - a gazdasági társaságokká átalakuló pénztáraknál - tulajdonrészt kapnának. A bank vagy biztosító pedig beletenne annyi tőkét - és szerinte ehhez elég lenne 100-200 millió forint -, hogy az irányító pozíció nála legyen. Nagy Csaba ezt korántsem tartja enynyire egyszerűnek. Az OTP-nél felhalmozódott vagyon most éppen 350 milliárd forint, így ha az OTP százmillióval szállna be, az meglehetősen kis tulajdonosi hányadot eredményezne.

A legfontosabb és legsürgetőbb kérdés azonban - állítják egybehangzóan -, hogy miként lesz a megtakarításból nyugdíj. A Világbanknak azt az állítását, hogy a kieső tb-nyugdíjat - hiszen a kétpilléres nyugdíjrendszerbe átlépőknél a nyugdíjalapból folyósítandó járadék negyedével alacsonyabb lesz - esetleg nem pótolja a magánpénztári felhalmozás, nehezen értelmezhetőnek mondják. A nyugdíjreform életbelépésekor ugyanis még szó nem volt 13. havi nyugdíjról, ami önmagában egy nyolcszázalékos plusz- ellátást jelent.

A tőkefedezeti pillérnél is gondot okoz majd, hogy egy nemrég készült OECD-számadás szerint a fejlett országokban tízévenként két évvel nő az átlagéletkor. Abszurd helyzetekhez vezethet az "unisex" járadék előírása is. Így elképzelhető, hogy a női túlsúllyal rendelkező pénztárakból az emberek átvándorolnak oda, ahol több a férfi, hiszen - az alacsonyabb várható átlagos élettartam következtében - onnan magasabb járadékot remélhetnek.

A svájci indexálás - a járadék emelése legalább a nettó keresetnövekedés és az infláció átlagával - a tőkefedezeti pillérnél nem vagy csak nagyon drágán megoldható - mondja Erdős -, a bérek változásának előrejelzése évtizedekre ugyanis nagyon kockázatos vállalkozás.

Nagy Csaba szerint ahhoz, hogy a tagdíjakból tisztes mértékű járadék legyen, egyéb szabályozó változásokra is szükség van. Így azon is mielőbb változtatni kellene, hogy egy pénztáron belül egyfajta befektetési politika létezhet. Most ugyanazzal a portfólióval kell szolgálni a 18 éves pályakezdőt és a 60 éves, nyugdíj előtt állót.

A tagok pénztárválasztásában még kevéssé játszik szerepet a vagyonkezelés technikája. A felnövekvő nemzedék azonban már képes lehet értékelni a különböző befektetési lehetőségeket.

A "cukorkaosztás" ára

A politikusok cukorkaosztogatása padlóra vitte a nyugdíjrendszer társadalombiztosítási pillérét, és egyúttal versenyképtelenné tette a második pillért - a Stabilitás Pénztárszövetség tegnapi konferenciáján ebben nagyjából egyetértettek a nagynevű előadók. A Pénzügykutató Rt. vezetője, Lengyel László szerint még ebben a ciklusban szigorítani kellene az elő- és rokkantnyugdíjazás rendszerét, valamint - első lépésben legalább - a férfiak nyugdíjkorhatárát 65 évre kellene emelni. A többi előadó is főleg a tb-rendszeren verte el a port, amely mai elkötelezettségeit alapul véve pár évtizeden belül finanszírozhatatlanná válik. Az MNB-ben készült számítások szerint a problémák egyik forrása a járulékcsökkentés, de jelentős kiadási többletet jelent a 13. havi nyugdíj, valamint a most beharangozott korrekció is. Ez utóbbiakról - az előadók szerint - mielőbb érdemes lenne elfelejtkezni.

Hamecz Istvánnak, az MNB igazgatójának néhány rossz szava azért a magánnyugdíj-pénztári rendszerről is volt, amit ő állami szabályozási kudarcként említett, azzal, hogy a nemzetközi összehasonlításban is magas költségek elsősorban ebből fakadnak. A pénztári reálhozamok pedig - az eddigi teljesítmények alapján és a tb-rendszer megemelt szolgáltatásai következtében - jó esetben kompenzálják az átlépők veszteségét. De még az is ott van a lehetőségek között, hogy azok, akik átléptek a kétpilléres rendszerbe, alacsonyabb járadékot kapnak, mint a tisztán tb- rendszerben maradók. Bokros Lajos, a CEU tanára az első pillér öngondoskodó elvűvé tétele mellett érvelt. Ennek eszköze lehet - a politika terepétől távol tartott - egyéni számlás rendszer megteremtése. Ő is a felelőtlennek mondott ígéretek visszavonását, a nyugdíjkorhatár emelését és az árkövető indexálásra való áttérést sürgette. (H. Sz.)