Bölcsőhalál?
"Istenem, a Milli..."
A Keletinél araszolunk az autóval, amikor Pásztor Istvánból kiszakad a sóhaj. A nyolcvanat épp odahagyó bringatörténelem - szerény 22 országos bajnoki cím meg egy főiskolai vb-arany birtokosa, később, két évtizeden át sportági szövetségi kapitány - fészkelődni kezd az anyósülésen, és ujjával a pályaudvar irányába bök: "Leszállt a paraszt a vonatról, meghallotta a távolból a stéher motorok dübörgését, előbb ledöntött valamit a Fehér Ökörben, de a második útja biztos, hogy a Millenárisra vezetett. Volt, hogy én is tizenegyezer ember előtt mentem."
Nyilván sokakat érdekel, hogy magam is eltöltöttem néhány nyári delet itt, mint a KSI sporttáborosa, és sose felejtem el, hogy a legendás büfénél berendezett alkalmi menza rendre a bableves, mákos tészta párosítással vívta ki százak legnagyobb elismerését. Kaja után még rablóscsendőröztünk egy kicsit a már akkor erősen omladozó kőteknőben, hogy aztán jó tíz évvel később egy Arany Mokka nemzetközi kerékpárverseny rádiószpíkereként térjek vissza a korábban hibátlan búvóhelyként szolgáló lelátóra. Megjegyzendő: a lelátó és az Arany Mokka közül most csak az előbbi létezik - már ha ezt lehet létezésnek nevezni -, a versenyeknek régen annyi.
De negyvenen túl kinek nincs valami emlékfoszlánya a Millenárisról?
"Edzeni azért még mindig jönnek, ilyenek-olyanok, mit tudom én, kicsodák" - szolgál két cserép virág nyakon öntése között helyzetjelentéssel a karéj tetejéhez vezető faajtót készségesen kitáró, baboskendős asszony.
Szóval azt hallani, le akarják bontani a Millenárist.
"Én semmin nem csodálkozom, ha az Ügetőt lerombolhatták, akkor mit akar ez a frincfranc Milli?" - teszi fel a költői kérdést Pásztor egy padról körbetekintve. "Na, ott lakott a Kisfaludi Strobl Zsigmond, abban a házban, az meg ott lent, amit mutattam, a Dohány néni lakása volt... Jaj, mennyi csaj jött ide Zuglóból és a hetedik kerületből. Az volt a szórakozásuk, hogy nézték a bringásokat, aztán meg... Ücsörögtek a népek mindenütt, az éttermi fiú körbejárt köztük a sörös tálcával, a jéghideg csapoltakkal."
Mellékesen jelzem, hátha nem tudja valaki: ez itt a magyar sport szülőhelye. Még líraibban: a bölcsője. Száztíz éve, a megnyitón itt köszöntötték az athéni olimpiáról hazatért sportolókat; járt ide tapsolni Ferenc Jóska; itt rendezték 1903-ban az első hazai futballválogatott-meccset (Magyarország-Csehország 2-1), természetesen az első kerékpárversenyeket; volt itt bokszmérkőzés és jégkorongtorna, motorviadal, stéher és autórodeó, tenisz és kézilabda is persze.
Most ketten gyomlálják a betonszéli fűcsomókat, aztán söprű is kerül.
"Csak nem javítják a pályát? Azt még régen sem csinálták" - jegyzi meg szelíd iróniával az egykori üldözőverseny-specialista. "Ott szokott ülni az apám az oszlop mellett, de ha a mutterral jött, akkor az egyik páholyba mentek... Napi hatvan-száz kört tekertem itt, előfordult, hogy az edzésen fél házunk volt... Puskás Öcsi is eljött egyszer, épp, amikor akkorát estem, mint az ólajtó. De fölpattantam, és hajtottam tovább. Később megnézte a horzsolásaimat, és azt mondta: mi ilyen sérülések után két hétig nyalogatjuk magunkat... Csak az volt a feneség, hogy egy zuhanyon osztoztunk az öltözőben, és abból is hideg víz folyt... Ha belegondolok, mekkora marhák voltunk."
Európa legmodernebb velodromja - büszkélkedik egy tabló a pálya állapotához méltó módon elhanyagolt folyosón, és tényleg: még világbajnokságot is tartottak itt.
"Tíz éve, a centenáriumi ünnepség óta be se tettem a lábam a pályára, de nem maradtam le semmiről" - lendít botjával a levegőbe a Postás, a Honvéd és a Meteor hajdani huszonötszörös válogatottja. "Az a baj, hogy a biciklistáknak sosem volt keresztapájuk, ahogyan a hokisoknak sem... Nézze, ott az az időmérő, már régen se ért semmit. Csak arra volt jó, hogy megsaccoljuk, hol tartunk."
Ne legyünk igazságtalanok, a múlt héten például komoly figyelmet kapott a száztíz éves emlékmű. Biciklis felvonulók demonstráltak az ország legrégebbi sporttelepének megmentéséért. Ötleteket is adtak: szerintük rendbe kellene hozni a létesítményt annyira, hogy kerékpáros tanulópályát alakíthassanak ki rajta, biciklikocsmát meg -múzeumot nyithatnának, kétkerekűeket árusító boltokat, szerelőműhelyeket alakíthatnának ki az épületben.
Géczi Gábor, a Nemzeti Sportközpontok főigazgatója egyelőre csak azt tudja biztosan, hogy még semmi sem biztos. De félreérthetetlenül sugallja, a legvalószínűbb verzió a létesítmény lebontása. "A Puskás stadion és környezetének átfogó rekonstrukciójára kiírt tervpályázat lezárult ugyan, a Millenárissal azonban egyik változat sem foglalkozik. Természetesen megértek mindenkit, aki érzelmi alapon közelít a pálya sorsához, de be kell látni: a világ nem állhat meg. Mást ne mondjak, a Wembleyt is lebontották."
Hogy mi lesz az anakronisztikus pályán amúgy is agonizáló, annak híján viszont végképp felszámolásra ítéltetett magyar pályakerékpár-sporttal, arról szinte semmit nem hallani. Pontosabban akad egy javaslat, amely szerint menjenek a közeli Bécsbe vagy Pozsonyba tréningezni.
"Ugyan már!" - legyint Pásztor, már a Magyar Kerékpár Szövetség, ottjártunkkor egyszemélyes - még szép: millenárisbeli - irodájában. Harangi Petra főtitkár megnyugtatja: van másik elképzelés is. "Nem kizárt, hogy sikerül tető alá hoznunk egy mobilpályát. Ez sok mindent megoldana."
Battyogunk kifelé az épületből, a vakolat mállik, az ajtók korhadnak, odakinn a szolgálati lakások ablakaiban virító néhány láda muskátli csupán az élet jele.
"Rohad itt minden, barátom - mormolja maga elé Pásztor. - Tudja, kétévesen, apám nyakában jártam itt először, de nincs mit tenni, a nosztalgiából tényleg nem lehet megélni."
A kocsiban azért még fellapozok egy könyvet, benne a Sport-Világ 1896. május 10-i számában az átadás előtti napokban megjelent idézet: "A jury csinos emelvénye benn állt a pályán, a célvonal mellett. A tribünök alatt elhelyezendő öltözők, irodák és fürdők szintén jó tempóban épültek, az ínyencek meg örömmel nyugtázhatták, hogy a versenyek idején a büfét a mágnásnegyed jónevű vendéglőse, Egerváry adja."
Az autó ablakából Pista bátyám még egyszer visszanéz, és lemondóan kiböki: "Pedig mennyi nagymálnát megittam itt, a jóistenit neki!"
