Ezer év történelmi viszontagságai azonban annyiszor változtatták meg az ország- és megyehatárokat, hogy az eredeti szerkezet eltorzult, és ma már nem felel meg rendeltetésének.

Ugyanennek az elvnek mai tökéletes megvalósítását a Bibó István kidolgozta városmegyerendszer szolgálná. Régen a minisztériumoknak elég volt a törvényeket és rendeleteiket szétküldeni a megyeszékhelyeknek, szabad királyi városoknak, hogy ezek tovább küldjék a városoknak, járási székhelyeknek, ez utóbbiak a községeknek.

A közlekedésnek és hírközlésnek mai színvonalán, az internet és a mobiltelefon elterjedése után, ez fölöslegessé vált. Ahogyan a megyének manapság már nem jut önkormányzati szerepkör, nem maradt a létét valamelyest megokoló igazgatási sem. A megye fölöslegessé vált.

Egy tollvonással eltörölhető lenne, ha ugyanaz a toll leírná, hogy a Bibó kiszemelte mintegy száz város holnaptól fogva gazdája a ma is természetes gazdasági, társadalmi, művelődési, egészségügyi, igazságügyi vonzáskörében élő környező községeknek. Gazdája: megyeszékhelye. Ennél olcsóbb és gyorsabb közigazgatási reformot el sem lehet képzelni.

Bibó - Erdei Ferencnek még 1938-ban született "város és vidéke" elképzelése nyomán 1975-ben kidolgozott - részletes közigazgatási területrendezési terve (lásd a Válogatott tanulmányok 3. kötetében) bizonyára finomításra szorul néhány ponton, de alapjában ma is megvalósításra vár. Még az Európai Unió megkívánta régiók - magyarán kerületek - is szerepelnek benne. Nem is értem, az illetékesek miért hagyták feledésbe menni.

Az Országgyűlés létszámának megfelezése szintén ésszerű követelménye a reformnak. Ám ezzel azonosként kezelni az önkormányzati képviselők számának csökkentését, botorság. Ellenkezőleg: arra van szükség, hogy a helyi közösséget a mostaninál több önkormányzati képviselő szolgálja!

A csökkentés szempontja kizárólag gazdasági: kétségtelenül sokba kerülnek a helyi képviselők. Csakhogy az önkormányzati képviselők megválasztásának, létszámának nem lehet egyetlen szempontja az anyagi. Ellenkezőleg: fő szempontja, amelyet József Attila fogalmazott meg költői szavakkal a legpontosabban: "a hozzáértő, dolgozó / nép okos gyülekezetében / hányni-vetni meg száz bajunk..." A közmondás pedig úgy szól: több szem többet lát. Tehát az első szempont szerint inkább több képviselőre lenne szükség, mint ma. 1990-ig mind a városokban, mind a községekben sokkal több helyi képviselő véleményéből születettek a döntések, szabályrendeletek.

Például Szegeden a városi törvényhatósági bizottságnak 1880-ban, a Víz (a várost most 125 éve elöntő nagy árvíz) után, hetvenezer lakost figyelembe véve 280, 1911-ben 276, 1927-ben 204, 1930-ban 185, 1942-ben 159 választott tagja volt. A közgyűlési terem padjait úgy készítették, hogy elférjenek benne! Ma ugyanott - több mint kétszer annyi lakos nevében - 42 önkormányzati képviselő lézeng. Szőreg nagyközség négy és fél ezer lakosát 1973-ig a községházán 24 fő képviselte. Szőreg 1973 óta Szeged városrésze, ötezren fölüli lakossággal: a közgyűlésbe írd és mondd: 1 (egy) főt küldhet. A tíztagú részönkormányzatnak nincs érdemi döntéshozó jogköre.

Volt azonban egy nagy különbség az 1990 előtti és utáni önkormányzati testület között. 1990 előtt a városatyák, községi képviselők nem kaptak fizetést: önzetlenül, a közösség érdekét szolgálva vettek részt a város- vagy községvezetésben. Legföljebb a költségeiket térítette meg költségvetéséből az állam, a város, a község. 1500 kis településen ma is tiszteletdíj nélkül dolgoznak a helyi képviselők.

Ezt kellene ismét általánossá tenni! Vétek lenne az önkormányzati képviselők így is csekély számát még fogyasztani. De ugyanúgy vétek lenne fizetni őket azért, amit a közösség szolgálatáért önzetlenül kéne végezniük. Az elhamarkodott és meggondolatlanul pazarló önkormányzati törvény alapos javításra szorul. Érdemes lenne elővenni az 1945 előtti közigazgatás tapasztalatait, és a bevált megoldásokat - módosítva a módosítandókat - föleleveníteni.

A szerző ny. egyetemi tanár